Asztalitenisz sportolók

Barna Viktor (eredetileg Braun Győző; Budapest, 1911. augusztus 24. – Lima /Peru/, 1972. február 28.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Magyar Testgyakorlók Köre (1925-1934), Duna Sport Club (1934-1939).

Legkiemelkedőbb eredményei: huszonkétszeres világbajnok (1930, 1932, 1933. január, 1933. december, 1935: egyes, 1929, 1930, 1931, 1932, 1933. január, 1933. december, 1935, 1939: páros, 1932, 1935: vegyes páros, 1929, 1930, 1931, 1933. január, 1933. december, 1935, 1938: csapat), hatszoros világbajnoki ezüstérmes (1931: egyes, 1938: páros, 1931, 1933. december: vegyes páros, 1932, 1937: csapat), négyszeres világbajnoki bronzérmes (1938: egyes, 1930, 1933. január: vegyes páros, 1936: csapat) – angol színekben: világbajnoki ezüstérmes (1954: páros), nyolcszoros világbajnoki bronzérmes (1947, 1948, 1952, 1953: páros, 1947, 1952, 1954: vegyes páros, 1949: csapat).

Az eredetileg Braun Győző néven született fiatalember nem messze hajdani lakásuktól, a Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán működő Gambrinus pingpongteremben vett először ütőt a kezébe. Már tizennégy évesen leigazolt az MTK-ba, és két évvel később ifjúsági magyar bajnok lett.

Diadalmenete az 1929-es budapesti világbajnoksággal kezdődött, és páratlan győzelmi sorozatával a mai napig a világ legeredményesebb asztaliteniszezőjének számít. Abban az időszakban lett a pingpong első számú alakja, amikor a parafa ütőket leváltották a gumiborítású ütők, forradalmasítva a sportágat. Kezdetben káprázatos technikájával, taktikai érettségével és tenyeresével tűnt ki, ám később kifejlesztette a félelmetes Barna-fonák lecsapást, és ettől kezdve szinte legyőzhetetlenné vált.

A harmincas évek első felében majdnem mindenhol nyert, ahol asztalhoz állt. A csúcs az 1935-ös világbajnokság volt, ahol egyesben, párosban (állandó társával, Szabados Miklóssal), vegyespárosban (Sipos Annával) és a csapatversenyben aratott győzelmei révén négy aranyéremmel fejezte be a versenyt.
A magyar bajnokságokban 1929 és 1938 között összesen tizennyolcszor győzedelmeskedett (egyesben háromszor, párosban ötször, vegyes párosban négyszer, csapatban hatszor).

1935-ben a fasizmus elől Párizsba menekült, majd három év múlva Angliába költözött. 1938-ban csapatban, 1939-ben férfi párosban (partnere az osztrák, de akkor már angol versenyző Richard Bergmann volt) ismét a világbajnoki dobogó tetejére állhatott, még magyar színekben.

A világháború kitörésekor az Egyesült Államokban volt, de visszautazott Angliába, hogy a nácik ellen harcoljon. Ejtőernyősként vetették be Jugoszláviában. A háború befejeztével Angliában maradt, és angol színekben versenyzett tovább. 1952-ben felvette az angol állampolgárságot.

1950-től a Dunlop cég szakmai tanácsadójaként, a cég exportosztályának vezetőjeként dolgozott, az ő javaslatára kezdett a cég foglalkozni az asztalitenisz felszereléseinek gyártásával. Az általa tervezett és forgalmazott ütők Barna és Szuper Barna néven váltak ismertté. Közben a játékkal sem hagyott fel. Utolsó világbajnoki fellépésén, 1954-ben párosban ezüst-, vegyespárosban pedig bronzérmes lett. Visszavonulása után az angol válogatottat irányította, és az asztalitenisz nagyköveteként Dél-Amerikában, Ausztráliában és Afrikában tanította a sportág alapjait. Hosszú éveken keresztül tartott igen népszerű bemutatókat a világ minden táján. Hivatalos perui útján váratlanul, szívrohamban hunyt el 1972-ben. 1993-ban beválasztották a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába.

Bátorfi Csilla (Szombathely, 1969. március 3.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Tolnai Vörös Lobogó (1978-1984), Budapest Sport Egyesület (1984-1991), Kikinda (jugoszláv, 1991-1992), Langweid (német, 1992-2007).

Legkiemelkedőbb eredményei: olimpiai 4. helyezett (2000: páros), kétszeres világbajnoki bronzérmes (1995: páros, 1987: csapat), kilencszeres Európa-bajnok (1986: egyes, 1988, 1990, 1994, 2000: páros, 1994: vegyes páros, 1986, 1990, 2000: csapat), ötszörös Európa-bajnoki ezüstérmes (1992, 2003, 2005: páros, 1996, 1998: csapat), ötszörös Európa-bajnoki bronzérmes (2002: egyes, 1992: vegyes páros, 1994, 2002, 2003: csapat).

Már kilencévesen elkezdte pályafutását, első edzője édesapja, Bátorfi István volt. 1982-ben csatlakozott hozzá a Tolnai Vörös Lobogónál öccse, Zoltán is. A klubbal az 1983/84-es idényben második lett a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (ma Európai Bajnokok Ligája).

1984-ben Budapestre igazolt, akkor már majdnem egy éve bemutatkozott a válogatottban is. A BSE-vel ETTU Kupát nyert 1985-ben, majd 1986-ban, még mindig nagyon fiatalon egyesben és csapatban is Európa-bajnok lett. Nem csoda, hogy az év magyar sportolónőjének választották.

1987-ben világbajnoki bronzérmet szerzett a magyar csapattal, és első lett a Europe Top-12 tornán. A következő évben Urbán Edittel párosban kontinensbajnokságot nyert, a szöuli olimpián pedig a nyolcadik helyen végeztek. 1989-ben második lett a Europe Top-12 versenyen. 1990-ben folytatta európai menetelését, aranyérmet szerzett Wirth Gabriellával párosban, valamint csapatban. Az 1991-es világbajnokságon érte el legjobb eredményét egyesben, bejutott a negyeddöntőbe, ekkor igazolt át a jugoszláv Kikindához. Egy évvel később ismét győzött az európai Top-12-n, és indult a barcelonai olimpián. Klubszinten a német Langweidnél folytatta a versenyzést.

1994-ben már Tóth Krisztinával nyerték meg a páros Európa-bajnokságot, vegyes párosban pedig a horvát Zoran Primorac oldalán diadalmaskodott. Egy esztendővel később Tóth Krisztinával párosban a világbajnokságon, a magyar csapattal pedig a Világkupában végeztek harmadikként. 1996 is eseménydúsra sikeredett Bátorfi számára, második lett a Europe Top-12 tornán, a Pro Tours nagydöntőjében bejutott a negyeddöntőbe egyesben és párosban, emellett szerepelt az atlantai olimpián. 1998-ban harmadik lett az európai Top-12-ben, 1999-ben pedig ismét ott volt a Pro Tours nagydöntő páros negyeddöntőjében.

A kétezres évek elején tovább jöttek a sikerek. A 2000-es kontinensbajnokságon Tóth Krisztinával párosban és csapatban is első lett, majd a sydney-i olimpián kettősük a negyedik helyen végzett (ez a magyar női asztalitenisz legjobb olimpiai eredménye). 2001-ben harmadszor is megnyerte a Europe Top-12-t, amely tornán egészen 2004-ig szerepelt. Részt vett az athéni játékokon, ez volt a negyedik olimpiája. 2005-ben szerepelt utoljára a magyar válogatottban, Európa-bajnoki ezüstéremmel és világbajnoki negyeddöntőbe jutással (mindkettő párosban) búcsúzott. Tizenkét alkalommal választották az év magyar női asztaliteniszezőjének (1986-1989, 1991-1994, 1997, 1999-2001).

Klubszinten is rendkívüli sikereket ért el. 1985 és 1999 között tizennégyszer volt magyar bajnok (egyesben háromszor, párosban tízszer, vegyes párosban egyszer, utóbbi alkalommal testvérével, Bátorfi Zoltánnal). 1995-től 2007-ig nyolcszor volt tagja a Langweid német bajnokcsapatának. Háromszoros Bajnokcsapatok Európa Kupája győztes (1996/97, 2003/04, 2004/05), ötször végzett a második helyen a BEK-ben (1983/84, 1999/00, 2000/01, 2001/02, 2005/06). Az ETTU Kupában hétszer győztes (1984/85, 1987/88, 1988/89, 1989/90, 1994/95, 1995/96, 1998/99) és egyszer második helyezett (2002/03) volt.

Tizenöt évig erősítette a német Langweid csapatát, 2002-től már játékos-edzőként szerepelt. Népszerűségét a róla elnevezett utca is jelzi.

2007-es búcsúztatásakor a Magyar Olimpiai Bizottság MOB Érdeméremmel tüntette ki.
Már játékosként szakedzői oklevelet szerzett a Testnevelési Főiskolán, majd visszavonulása után szabadúszó edzőként kezdett dolgozni.

Bellák László (Budapest, 1911. február 11. – Miami /Florida, USA/, 2006. szeptember 20.)

Asztaliteniszező.

Egyesületei: Nemzeti Sport Club (1924-1932), Ferencvárosi Torna Club (1932-1938).

Legkiemelkedőbb eredményei: hétszeres világbajnok (1938: vegyes páros, 1928, 1930, 1931, 1933. december, 1935, 1938: csapat), kilencszeres világbajnoki ezüstérmes (1928, 1930, 1933. december: egyes, 1929, 1932, 1938: páros, 1929: vegyes páros, 1932, 1937: csapat), hatszoros világbajnoki bronzérmes (1928, 1930, 1935: páros, 1931, 1933. december: vegyes páros, 1936: csapat).

Laci Bellak, vagy az asztalitenisz „Bohóc Hercege”, ahogy egyes külföldi lapok nevezték, a sportág showmanje, akrobatája, közönségkedvence volt, aki könnyedséget vitt a versenybe, ugyanakkor sokat tett annak fejlődéséért.

Mivel tizenharmadik születésnapjára pingpong felszerelést kapott, barátaival, Barna Viktorral és Glancz Sándorral otthon gyakorolhatta a játékot. Nem sokkal később utóbbival feltűntek az NSC edzésein is. 1927-ben párosban magyar bajnokok lettek, Bellák Sipos Annával győzött a vegyes párosok között, majd egy évvel később csapatban is bajnokságot nyertek.

1928-ban már a válogatott tagja volt, és a stockholmi világbajnokságon csapatban aranyérmes, párosban bronzérmes lett, az egyes döntőjében pedig Mechlovits Zoltánnal szemben maradt alul. Hatszor volt tagja a világbajnok magyar csapatnak, és további két egyes döntőt veszített el, mindkettőt Barna Viktor ellen. Párosban és vegyes párosban szinte mindig más partnerrel indult (csak Glancz Sándorral játszott egynél többször), rendre a dobogón végzett, de egy alkalommal győznie is sikerült; párjával, az angol Wendy Woodheaddel sem a világbajnokság előtt, sem utána nem játszott együtt.

Az országos bajnokságban 1927 és 1936 között ötször végzett az élen (párosban kétszer, vegyes párosban kétszer, csapatban egyszer). 1938-ig szerepelt a magyar válogatottban.

1938-ban a kitörni készülő világháború elől az Egyesült Államokba ment. A háború alatt öt évig szolgált önkéntesként az amerikai hadseregben, több mint két évig Indiában állomásozott; háromszor tüntették ki, őrmesteri rangban szerelt le.

1937-ben és 1938-ban egyesben, 1937-ben, 1939-ben és 1943-ban párosban, 1941-ben vegyes párosban volt az Egyesült Államok nyílt bajnokságának győztese. 1944-ben vonult vissza a versenyzéstől.

1950-ben megalapította saját nyomdai vállalkozását Bellak Color Corporation néven. Fiatalokat oktatott az asztalitenisz alapjaira, bemutató turnékon vett részt a sportág népszerűsítése érdekében.

1990-ben Miamiben jelent meg memoárja Table tennis – How A New Sport Was Born? The History Of The Hungarian Team Winning 73 Gold Medals (‘Asztalitenisz – Hogyan született egy új sport? A 73 aranyérmet nyert magyar csapat története’) címmel.

1980-ban az Egyesült Államok szövetsége, 1993-ban a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokának tagjává választották.

Berczik Zoltán (Újvidék /ma Novi Sad, Szerbia/, 1937. augusztus 7. – Budapest, 2011. január 11.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Gyulai Vörös Lobogó (1950-1955), Budapesti Lokomotív (1955-1957), Vasútépítő Törekvés (1957-1965), Budapesti Vasutas Sport Club (1965-1969).

Legkiemelkedőbb eredményei: háromszoros világbajnoki ezüstérmes (1961: páros, 1957, 1959: csapat), háromszoros világbajnoki bronzérmes (1959: páros, 1959: vegyes páros, 1961: csapat), hatszoros Európa-bajnok (1958, 1960: egyes, 1960: páros, 1958: vegyes páros, 1958, 1960: csapat), Európa-bajnoki ezüstérmes (1964: egyes), Európa-bajnoki bronzérmes (1964: páros).

Berczik Zoltán Gyulán ismerkedett meg az asztalitenisszel, tizennyolc évesen pedig már a főváros egyik legnevesebb klubjába igazolt. Az egyik legeredményesebb alkalmazója volt a sportágat forradalmasító új ütésfajtának, a pörgetésnek.

Nemzetközi sikereit 1957 és 1964 között érte el, melyek közül kiemelkedik hat Európa-bajnoki címe; ezek közül kettőt egyesben szerzett, ami sokáig egyedülálló volt a magyar férfi versenyzők között (Gergely Gábor a másik egyéni Európa-bajnokunk 1978 óta).

Klubcsapatával az 1962/63-as idényben megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (ma Európai Bajnokok Ligája), kétszer pedig második lett a sorozatban (1963/64, 1966/67).

A magyar bajnokságban 1957 és 1969 között összesen huszonháromszor diadalmaskodott (egyesben hatszor, párosban hatszor, vegyes párosban kétszer, csapatban kilencszer).

Már játékosként is edzősködött a BVSC-nél, visszavonulása után pedig előbb edzői, később mesteredzői oklevelet szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1969-ben a magyar válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki. Időszakának (1969-1984 és 1989-1996 között töltötte be a posztot) meghatározó edzője volt. Ő vezette világ- és Európa-bajnoki győzelmekre a Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor fémjelezte férfi generációt, és nagyszerű eredményeket ért el a korszak női versenyzőivel, többek között Magos Judittal, Kisházi Beatrixszal, Szabó Gabriellával, Oláh Zsuzsával, Bátorfi Csillával, Wirth Gabriellával és Urbán Edittel is.

1984-től a japán Butterfly, 1985-től 1989-ig a BVSC csapatánál edzősködött. 1996-ig a Magyar Asztalitenisz Szövetség edzőbizottságának vezetőjeként, 2001-től a szövetség alelnökeként tevékenykedett, majd tiszteletbeli elnökké választották. 1998-ban Gyula város díszpolgárává avatták.

Farkas Gizella (Fekete Lászlóné, Gervai Andorné, Lantos Mihályné; Miskolc 1925. november 18. – Bécs /Ausztria/, 1996. június 17.)

Asztaliteniszező.

Egyesületei: Miskolci Előre (1938-1941), Diósgyőri MÁVAG Sport Egyesület (1941-1945), Miskolci Munkás Testedző Egyesület (1945-1947), Elektromos Művek Sport Egyesület (1948-1950), Budapesti Vörös Meteor (1950-1962).

Legkiemelkedőbb eredményei: tízszeres világbajnok (1947, 1948, 1949: egyes, 1947, 1949, 1953: páros, 1947, 1949, 1950, 1954: vegyes páros), kilencszeres világbajnoki ezüstérmes (1950, 1951, 1952, 1953: egyes, 1950: páros, 1947, 1948, 1950, 1954: csapat), nyolcszoros világbajnoki bronzérmes (1951, 1952, 1954: páros, 1952, 1953, 1959: vegyes páros, 1949, 1953: csapat), kétszeres Európa-bajnok (1958: vegyes páros, 1960: csapat), háromszoros Európa-bajnoki bronzérmes (1958, 1960: páros, 1958: csapat), négyszeres főiskolai világbajnok (1951: egyes, 1951: páros, 1951: vegyes páros, 1951: csapat).

A magyar női asztalitenisz egyik legeredményesebb játékosa alig volt tizenöt éves, mikor már háromszoros országos bajnoknak vallhatta magát. A családjában általános volt a sportág szeretete; öt testvére is pingpongozott, bátyja, József kétszeres világbajnoki ezüstérmes (1950, 1951: csapat). Gizella vitte a legtöbbre, 1944-től már tagja volt a magyar válogatottnak.

Az első világversenye az 1947-es párizsi világbajnokság volt, ahol szinte berobbant a sportág élvonalába. Győzött egyesben, párosban (az osztrák Gertrude Pritzi társaként) és vegyes párosban (Soós Ferenccel), csapatban pedig ezüstérmes lett.

Egyesben kétszer egymás után is meg tudta védeni a címét, emellett párosban a skót Helen Elliott-tal és a román Angelica Rozeanuval, vegyes párosban kétszer Sidó Ferenccel, egyszer pedig a csehszlovák Ivan Andreadisszal is világbajnok lett. Ezüstéremből kilencet, bronzéremből nyolcat szerzett a világversenyeken, az utolsót 1959-ben (1955-től három tornán nem indult).

Asztalhoz állt az első két Európa-bajnokságon is, 1958-ban vegyes párosban győzött Berczik Zoltánnal, 1960-ban pedig a női csapat tagjaként állt a dobogó legfelső fokára.

1961-ig szerepelt a válogatottban, 1962-ben befejezte versenyzői pályafutását. A magyar bajnokságban 1940 és 1962 között ötvenháromszor végzett az élen (egyesben tizennégyszer, párosban tizenötször, vegyes párosban tizenháromszor, csapatban tizenegyszer), 1940 és 1953 között sorozatban tizenháromszor nem talált legyőzőre egyesben. A Magyar Asztalitenisz Szövetség örökös bajnoka.

Az első férje Fekete László (1946), a második az asztaliteniszező Gervai Andor (1951-1953), a harmadik pedig az Aranycsapat hátvédje, Lantos Mihály (1957-1963) volt.

Az Oktatási Minisztérium köztisztviselőjeként, visszavonulása után a vendéglátóiparban dolgozott. 1974-ben Ausztriában telepedett le, Bécsben élt haláláig.

1995-ben beválasztották a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába.

Gergely Gábor (Budapest, 1953. június 21.)

Asztaliteniszező, újságíró.

Egyesületei: Központi Sportiskola (1961-1970), Budapesti Vasutas Sport Club (1970-1984, 1986-1987), Volkersdorf (német, 1985-1986), Ceglédi Vasutas Sportegyesület (1987-1990).

Legkiemelkedőbb eredményei: kétszeres világbajnok (1975: páros, 1979: csapat), világbajnoki ezüstérmes (1981: csapat), világbajnoki bronzérmes (1983: csapat), négyszeres Európa-bajnok (1978: egyes, 1978: páros, 1978, 1982: csapat), háromszoros Európa-bajnoki ezüstérmes (1974: egyes, 1982: páros, 1974: csapat), kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes (1982: egyes, 1980: páros), Europe Top-12 győztes (1978).

Az MTK-ban kezdte sportolói pályafutását labdarúgóként, majd egy toborzót követően váltott az asztaliteniszre és a KSI-re. Tizenhét évesen a BVSC-hez igazolt, ennél a klubnál érte el legnagyobb sikereit.
Berczik Zoltán több mint száz magyar versenyző közül választotta ki, hogy alapembere legyen az általa épített válogatott csapatnak, melyben Jónyer István és Klampár Tibor helye már évek óta biztos volt. A világklasszis trió tagjaként sorra nyerte az érmeket. 1975-ben Jónyerrel párban, 1979-ben csapatban – a Kína elleni győzelemmel – világbajnok lett, négyszer nyert Európa-bajnokságot (a nagy hármasból csak neki sikerült egyesben is), emellett szerzett még egy világbajnoki és három Európa-bajnoki ezüst-, valamint egy világbajnoki és két Európa-bajnoki bronzérmet.

A BVSC csapatával Bajnokcsapatok Európa Kupája-győztes (ma Európai Bajnokok Ligája; 1979/80), BEK második helyezett (1981/82), ötször Vásárvárosok Kupája-győztes (ma ETTU Kupa; 1972/73, 1974/75, 1977/78, 1978/79, 1982/83) és kétszer VVK második (1970/71, 1971/72) lett.

Négyszer választották az év magyar asztaliteniszezőjének (1973, 1974, 1977, 1978). 1972 és 1988 között kilencszer nyert magyar bajnokságot, ebből kétszer párosban és hétszer csapatban diadalmaskodott. A BVSC örökös bajnoka.

1990-ben vonult vissza a versenyzéstől. 1992 óta újságíróként dolgozik. 2010-ben a KSI szakmai igazgatójának nevezték ki.

A 2014-ben Újpesten megnyílt Gergely Gábor Asztalitenisz Akadémia szakmai igazgatója, edzője.

Jacobi Roland dr. (Beszterczey-Jacobi; Besztercebánya /ma Banská Bystrica, Szlovákia/, 1893. március 9. – Budapest, 1951. május 22.)
Asztaliteniszező, teniszező, sportvezető.

Egyesületei: ZRI (1907-1909), Magyar Testgyakorlók Köre (1910-1913), Budapesti Budai Torna Egylet (1923-1928).

Legkiemelkedőbb eredményei: négyszeres világbajnok (1926: egyes, 1926: páros, 1926, 1928: csapat), világbajnoki ezüstérmes (1926: vegyes páros), világbajnoki bronzérmes (1928: páros).

Jacobi Roland régi brassói család sarja. Tanulmányai folytatása miatt költözött Budapestre, ahol sportolni kezdett. A Markó utcai gimnázium tanulójaként részt vett a ZRY-társaság megalapításában, és együtt pingpongozott a többi fiúval egy Hold utcai kávémérésben felállított asztalon. Később beneveztek az országos bajnokságra, és hamarosan megtörték a MAFC egyeduralmát. Jacobi 1909-ben megnyerte a bajnokságot egyesben és párosban is.

A következő évben már az MTK játékosaként védte meg bajnoki címeit, 1911-ben pedig harmadszor is győzött párosban, ismét Mechlovits Zoltánnal az oldalán. Az 1912. évet Berlinben töltötte, így nem indult a versenyeken, majd a világháború közeledtével a magyar asztalitenisz mint versenysport tizenkét évre tetszhalott lett.

1923-ban éledezni kezdett a hazai pingpong, és ebben Jacobinak is fontos szerep jutott, ő volt az egyik legjelentősebb klub, a BBTE vezéralakja. 1924-ben megnyerte a klub által rendezett tornát, a következő néhány évben pedig váltakozó sikerrel vetélkedett a kor másik nagy játékosával, Mechlovits Zoltánnal. Mindketten tagjai voltak a magyar asztalitenisz első válogatott csapatának, amely az 1925-ös Ausztria elleni mérkőzéssel mutatkozott be (11-5-ös győzelemmel). Jacobi az újraindult országos bajnokságban vegyes párosban aranyérmet nyert, emellett több külföldi tornán is az első helyen végzett. Az 1925-ben megalakult Magyar Országos Asztalitenisz Szövetségben is vezető tisztségviselő lett.

Eközben másik sportágát, a teniszt sem hanyagolta el. 1925-ben a fedett pályás országos bajnokságon párosban első lett. Később a Magyar Országos Lawn-Tennis Szövetség tanácstagjává választották, és a BBTE tenisz szakosztályának is elnöke volt.

1926-ban Berlinben, a német bajnokság küzdelmei közepette megalakult az asztalitenisz nemzetközi szövetsége, elhatározták az első világverseny megrendezését, és feltűnt a gumiborítású ütő. Jacobi mindenütt ott volt, a világbajnokság előtt megnyerte az osztrák bajnokságot, majd páratlan sikersorozatot produkált Londonban: egyesben, párosban (Pécsi Dániellel) és csapatban is győzött, vegyes párosban pedig második lett (az angol Linda Gleesonnal). Ugyanebben az esztendőben több újságcikke mellett megjelentette a Ping-pong játék című könyvét, és tanulmányt írt a Magyar Sport Enciklopédiájába is. Ő tudósította a Nemzeti Sportot a londoni, majd később a stockholmi világbajnokságokról.

Két évvel később Stockholmban is tagja volt a világbajnok csapatnak, Mechlovits Zoltánnal pedig bronzérmet szereztek párosban. Ez után befejezte a versenyzést, és inkább sportvezetői minőségben segítette a sportot, a BBTE alelnökeként tevékenykedett.

A Budapesti Tudományegyetem jogtudományi karán szerzett jogi doktori címet. A Belügyminisztériumban titkárként, majd miniszteri tanácsosként, osztályvezetőként dolgozott.

Jónyer István (Miskolc, 1950. augusztus 4.)

Asztaliteniszező, edző, sportvezető.

Egyesületei: Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre (1963-1970), Budapesti Spartacus (1970-1984), TTC Modica (olasz, 1984-1985), TTC Stockerau (osztrák, 1985-1993), Bonlanden (német, 2005), SV Salamander Kornwestheim (német, 2006-).

Legkiemelkedőbb eredményei: négyszeres világbajnok (1971, 1975: páros, 1975: egyes, 1979: csapat), háromszoros világbajnoki ezüstérmes (1973, 1979: páros, 1981: csapat), világbajnoki bronzérmes (1983: csapat), négyszeres Európa-bajnok (1972, 1974: páros, 1978, 1982: csapat), négyszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1972, 1978: egyes, 1982: páros, 1974: csapat), ötszörös Európa-bajnoki bronzérmes (1968, 1970, 1980: páros, 1972, 1980: vegyes páros), kétszeres Europe Top-12 győztes (1971, 1974).

A hetvenes évek egyik legnagyszerűbb asztaliteniszezője Diósgyőrben kezdte a pingpongozást, miután amellett döntött a korábban űzött kosárlabdázással szemben. 1969-ben Pestre költözött, ahol a Spartacusban folytatta. A kőbányai klubnál töltötte versenyzői pályafutása nemzetközileg legsikeresebb másfél évtizedét.

1967-ben már magyar bajnok volt párosban Berczik Zoltánnal, és bekerült a magyar válogatottba is. A következő évben egyéniben és vegyes párosban is győzött, valamint megszerezte első nemzetközi érmét, Európa-bajnoki bronzérmes lett párosban.

A hetvenes években mind egyéniben, mind csapatban a világ egyik legjobbja volt; négy-négy világbajnoki és Európa-bajnoki aranyérme mellett további tizenhárom érmet gyűjtött a két nagy versenyen. Különösen nagy diadal volt az 1971-es egyéni sikere és a csapattal aratott 1979-es győzelme Kína ellen; Klampár Tiborral és Gergely Gáborral verhetetlennek tűntek azokban az években. Az általa kifejlesztett, kiflinek nevezett oldalpörgetés ellen nem nagyon tudtak védekezni az ellenfelei.

1971-ben és 1974-ben megnyerte a Europe Top-12-es egyéni kontinensbajnokságot. A Spartacusszal négyszeres Bajnokcsapatok Európa Kupája-győztes (ma Európai Bajnokok Ligája; 1969/70, 1970/71, 1978/79, 1980/81), háromszor BEK második (1972/73, 1977/78, 1979/80), és kétszer végzett az élen a Vásárvárosok Kupájában (ma ETTU Kupa;1973/74, 1975/76).

Három alkalommal választották az év magyar asztaliteniszezőjének (1972, 1975, 1982). 1967 és 1982 között harmincháromszor lett magyar bajnok, ebből hatszor egyesben, tizenegyszer párosban, nyolcszor vegyes párosban és nyolcszor csapatban diadalmaskodott. Örökös magyar bajnok.

1984-ben befejezte nemzetközi karrierjét, és profiként pingpongozott tovább, előbb Olaszországban, majd Ausztriában, a kétezres évektől pedig Németországban.

1996-ban a Magyar Asztalitenisz Szövetség alelnökévé választották. 1997-ben a magyar válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. Vállalkozóként tevékenykedik, de a játékot nem hagyta abba.

2007-ben felkérték a KSI asztalitenisz szakosztályának szakmai igazgatói posztjára, vezetésével létrejött az iskolai oktatás keretein belül működő Jónyer István Asztalitenisz Sportiskola.

2011-től 2013-ig ismét a szövetség alelnökeként dolgozott.

A Magyar Olimpiai Bizottságban az Olimpiai sportágak versenysportjáért felelős szakmai tagozat tagja.

2013-ban Terézváros díszpolgárává választották.

Kelen István (Budapest, 1912. március 21. – Sydney /Ausztrália/, 2003. május 1.)

Asztaliteniszező, újságíró, író.

Egyesületei: Budapest Sport Egyesület (1927-1934), Magyar Testgyakorlók Köre (1934-1937).

Legkiemelkedőbb eredményei: hétszeres világbajnok (1929, 1933. január: vegyes páros, 1929, 1930, 1931, 1933. január, 1935: csapat), ötszörös világbajnoki ezüstérmes (1931, 1933. január: páros, 1930, 1936: vegyes páros, 1932: csapat), háromszoros világbajnoki bronzérmes (1930: egyes, 1935: páros, 1936: csapat).

A magyar asztalitenisz aranykorának egyik kiemelkedő alakja tizenöt éves korában lett igazolt versenyző a BSE-nél. Két évvel később már magyar válogatott és kétszeres világbajnok volt; csapatban és vegyes párosban (Sipos Annával) aratott győzelmet.

További négy alkalommal nyert világbajnokságot a férfi csapat tagjaként, és 1933-ban vegyes párosban is megszerezte második címét, ezúttal Mednyánszky Mária oldalán. Összesen tizenöt világbajnoki érmet gyűjtött, egyesben a legjobb eredménye a harmadik hely volt 1930-ban.

Kétszeres magyar (1931, 1937: csapat) és háromszoros osztrák bajnok (1931, 1932: egyes, 1932: páros). 1937-ben fejezte be pályafutását.

A harmincas években kezdett publikálni magyar folyóiratokban, cikkei, rövid írásai a Pesti Napló, a Magyar Írás, az Új Idők, Az Est, a Magyar Hírlap, a Nyugat, a Tükör és a Prágai Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg. A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma ELTE) és a prágai Károly (Karlovo) Egyetemen folytatta tanulmányait.

1937-ben az asztaliteniszt népszerűsítő bemutató turnéra ment Szabados Miklóssal, bejárta a Távol-Keletet, Dél-Amerikát, majd Ausztráliát. 1939-ben letelepedett Ausztráliában. Még abban az évben önkéntesnek jelentkezett az ausztrál hadseregbe, Új-Guineában, Észak-Borneón és a háború után Japánban szolgált.

A negyvenes évektől újságírással és regényírással foglalkozott, Stephen Kelen néven publikálta dokumentarista írásait, visszaemlékezéseit, novelláit, regényeit és színműveit (ismertebb regényei: Heed McGlarity, 1945; Freedom Is A Rainbow, 1957; Goshu, 1965 – önéletrajzai: I Was There, 1941; I Remember Hiroshima, 1983). Több irodalmi díjat nyert, 1960-tól 1977-ig a Goodyear Australia Publications kiadó igazgatójaként, 1975-től tíz éven át az ausztrál PEN központ elnökeként dolgozott, 1985-ben utóbbi örökös tiszteletbeli elnökének választották.
1993-ban tagja lett a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokának.

Kisházi Beatrix (eredetileg Kriegs-Au; Kecskés Gáborné; Budapest, 1946. október 13.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesülete: Statisztika (1960-1985).

Legkiemelkedőbb eredményei: kétszeres világbajnoki bronzérmes (1973: páros, 1967: csapat), háromszoros Európa-bajnok (1972, 1978, 1982: csapat), négyszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1972: egyes, 1972: páros, 1974, 1980: csapat).

Mivel anyai nagyapja, Kehrling Béla világbajnok pingpongozó és a huszadik század első évtizedeinek legjobb magyar teniszezője volt, talán mondhatjuk, az alma nem esett messze a fájától. Kisházi Beatrix a magyar női asztalitenisz válogatott és a Statisztika kiemelkedő versenyzője volt, az egyik utolsó védőjátékos a saját időszakában. Eredeti nevét az egyesületben változtatták meg, sportolóként Kisháziként ismerte meg a világ.

A hatvanas évek végén kezdődött sikersorozata. 1967-ben volt először válogatott, szerepelt a stockholmi világbajnokságon bronzérmes csapatban, és tagja volt a következő évben Európa-bajnoki negyedik helyezést elért gárdának is, valamint részese volt klubja első Bajnokcsapatok Európa Kupája (ma Európai Bajnokok Ligája) győzelmének az 1969/70-es szezonban, amely egy hosszú hegemónia kezdete volt a Statisztika számára.

1971-ben szerepelt az először megrendezett Europe Top-12 tornán, és mindjárt meg is nyerte azt. A következő évben megvédte a címét, emellett rendkívül eredményes Európa-bajnokságot zárt: csapatban aranyérmet, egyesben és párosban ezüstérmet szerzett. Párosban az az angol Jill Hammersley volt a társa, akivel az 1973-as világbajnokságon a harmadik helyen végeztek. Ugyanebben az esztendőben harmadszor is övé lett a végső győzelem az európai Top-12 versenyen.

1974-ben második lett a csapattal az Európa-bajnokságon, negyedik a Europe Top-12-n. Utóbbi tornán még egyszer, 1977-ben tudott győzni, utoljára 1978-ban szerepelt, akkor a hatodik helyezést szerezte meg. 1978-ban ismét Európa-bajnoki címet ünnepelhetett csapattársaival, két évvel ez után pedig ezüstérmesek lettek.
Utolsó nagy versenye a válogatottban az 1982-es kontinensviadal volt, és a búcsú szépre sikerült, harmadszor is felállhatott a csapattal a dobogó legfelső fokára. 1983-tól már csak klubjával versenyzett, 1985-ben pedig befejezte élsportolói pályafutását. Az 1993/94-es idényben még egyszer részt vett a csapatbajnokságban.

A magyar bajnokságban 1967 és 1994 között huszonhat alkalommal végzett az első helyen (egyesben négyszer, párosban háromszor, vegyes párosban egyszer, csapatban tizennyolcszor). Tizenháromszoros Bajnokcsapatok Európa Kupája győztes (1969/70, 1970/71, 1971/72, 1972/73, 1973/74, 1975/76, 1976/77, 1977/78, 1979/1980, 1980/81, 1981/82, 1982/83, 1983/84). Ötször választották meg az év magyar női asztaliteniszezőjének (1968, 1970, 1971, 1972, 1977). A Magyar Asztalitenisz Szövetség örökös bajnoka.

1974-ben végzett a Testnevelési Főiskola Továbbképző Intézetében, 1980-ban pedig szakedzői oklevelet szerzett.

1985-től 2011-ig a Statisztika edzőjeként dolgozott.

Klampár Tibor (Budapest, 1953. április 30.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Budapesti Vörös Meteor Sport Kör (1961), Postás Sport Egyesület (1961-1976, 1998-1999), Budapesti Spartacus (1976-1985), Langenlois (osztrák, 1985-1988), Wolkersdorf (osztrák, 1988-1998), Lavamund (osztrák, 1998-2002), Békési Torna Egylet (2002-2009), Szerva Asztalitenisz Sport Egyesület (Szécsény, 2009-2013), ÁNY Biztonsági Sport Klub II. (2013-).

Legkiemelkedőbb eredményei: olimpiai negyedik helyezett (1988: egyes), kétszeres világbajnok (1971: páros, 1979: csapat), háromszoros világbajnoki ezüstérmes (1973, 1979: páros, 1981: csapat), háromszoros Európa-bajnok (1974: páros, 1978, 1982: csapat), kétszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1978: vegyes páros, 1974: csapat), háromszoros Európa-bajnoki bronzérmes (1982: egyes, 1970, 1980: páros), Világkupa-győztes (1981: egyes), Europe Top-12 győztes (1981).

Bár egyesek nem láttak benne nagy jövőt, Klampár Tibor nem csupán tehetséges fiatalként volt sikeres. 1966-ban egyesben serdülő, 1970-ben párosban junior Európa-bajnok lett, 1969-ben pedig már felnőtt országos bajnokságot nyert. Párosban már azelőtt legyőzhetetlenek voltak Jónyer Istvánnal, hogy Klampár a Spartacusba igazolt volna.

Tizennyolc éves volt, amikor párosban világbajnoki címet szerzett. 1974-ben párosban Európa-bajnok lett. 1975-ben a Magyar Asztalitenisz Szövetség eltiltása miatt nem indulhatott a világbajnokságon. Szerencsére később már tagja volt az 1979-ben – Kína legyőzésével – világbajnok, 1978-ban és 1982-ben Európa-bajnok magyar csapatnak, Jónyerrel és Gergellyel szinte verhetetlennek látszó triót alkottak. A győzelmek mellett további három világbajnoki és két Európa-bajnoki ezüst-, valamint három Európa-bajnoki bronzérmet szerzett. Ő fejlesztette ki az ún. becsörgetést, vagyis az ütőborítás verseny előtti friss ragasztásának használatát, mellyel a pörgetések hatékonyságát tudta növelni.

A nyolcvanas évek nagy egyéni sikereket is hoztak a számára. 1981-ben első lett a Világkupában és a Europe Top-12 tornán is. 1988-ban Szöulban, ahol a sportág olimpiai bemutatkozása megtörtént, egyesben a negyedik helyen végzett, ez máig a legjelentősebb olimpiai eredménye a magyar asztalitenisznek.

A Spartacus csapatával kétszer győzött a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (ma Európai Bajnokok Ligája; 1978/79, 1980/81), kétszer második lett (1977/78, 1979/80), emellett kétszer végzett az élen a Vásárvárosok Kupájában (ma ETTU Kupa; 1975/76, 1984/85).

Kilenc alkalommal választották az év magyar asztaliteniszezőjének (1969-1971, 1976, 1979-1981, 1983, 1988). 1969 és 1999 között harmincegyszer nyert magyar bajnokságot, ebből kilencszer egyesben, tizenegyszer párosban, ötször vegyes párosban és hatszor csapatban diadalmaskodott, utolsó címét 1999-ben a Postás SE csapatával vívta ki.

1985 és 2002 között (egy idényt leszámítva) osztrák csapatokban profiskodott, 2002 óta ismét Magyarországon pingpongozik, közben edzőként is tevékenykedik a Celldömölki VSE csapatánál, illetve neveli az utánpótlást a 2010-ben megnyílt Klampár Tibor Asztalitenisz Akadémián.

Kóczián Éva (Földyné; Budapest, 1936. május 25.)

Asztaliteniszező.

Egyesületei: Nyugati Pályaudvar Sport Kör (1950-1951), Budapesti Vasas-MÁVAG Sport Klub (1952-1955), Vasas Sport Club (1955-1956), Budapesti Vörös Meteor (1957-1968), Főkert HSC (1971-1974).

Legkiemelkedőbb eredményei: világbajnok (1955: vegyes páros), kétszeres világbajnoki ezüstérmes (1961: egyes, 1954: csapat), kilencszeres világbajnoki bronzérmes (1954, 1955, 1959: egyes, 1967: páros, 1953, 1963: vegyes páros, 1953, 1963, 1967: csapat), hatszoros Európa-bajnok (1958, 1960, 1964: egyes, 1966: páros, 1960, 1966: csapat), négyszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1958, 1960: páros, 1958: vegyes páros, 1964: csapat), kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes (1966: egyes, 1958: csapat).

Tizennégy évesen kezdett pingpongozni, bátyja, Kóczián József akkor már a sportág világbajnoka volt. Két évvel később már Éva is magyar bajnok volt csapatban.

1953-ban került be először a magyar válogatott keretbe. Első világbajnokságán két harmadik helyet szerzett, az egyiket vegyes párosban későbbi férjével, a világbajnoki ezüstérmes és Európa-bajnok Földy Lászlóval. A következő esztendőben már egyesben lett bronzérmes, csapatban pedig ezüstérmes. Legnagyobb eredménye az 1955-ös világbajnoki győzelem volt, melyet vegyes párosban ért el, partnere Szepesi Kálmán volt. Egyesben 1961-ben volt legközelebb a győzelemhez, de a döntőben kikapott kínai ellenfelétől. Összesen egy arany-, két ezüst- és kilenc bronzérmet gyűjtött a világversenyeken.

1958 és 1968 között hat alkalommal lett Európa legjobbja, háromszor egyesben, kétszer csapatban, egyszer pedig Jurikné Heirits Erzsébettel párosban, emellett szerzett még hat további érmet a kontinensviadalokon.

1952 és 1968 között harminckétszer volt magyar bajnok (egyesben hatszor, párosban hatszor, vegyes párosban kilencszer, csapatban tizenegyszer). 1954-ben valóra vált az egyik álma, amikor vegyes párosban a bátyja oldalán lett országos győztes. A Vörös Meteor gárdájával kétszer második helyen végzett a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (ma Európai Bajnokok Ligája; 1963/64, 1965/66).

1964-ben és 1966-ban az év magyar női asztaliteniszezőjének választották. 1968-ban vonult vissza a versenyzéstől. A Magyar Asztalitenisz Szövetség örökös bajnoka.

1954-től a MÁVAG Gépgyár, majd a Vegyianyag Nagykereskedelmi Vállalat munkatársa volt. 1964-ben a Sportvezető és Edzőképző Intézetben edzői oklevelet szerzett, de edzői pályafutása családi okok miatt nem folytatódott. 1970-től a Fővárosi Kertészeti Vállalatnál dolgozott.

Kreisz Tibor (Budapest, 1958. április 16.)

Asztaliteniszező.

Egyesületei: Gamma (1970-1972), Budapesti Spartacus (1972-1976), Postás Sport Egyesület (1976-1977, 1980-1985), Honvéd Kilián Főiskolai Sport Egyesület (1977-1979).

Legkiemelkedőbb eredményei: világbajnok (1979: csapat), világbajnoki ezüstérmes (1981: csapat), Európa-bajnok (1978: csapat), Európa-bajnoki bronzérmes (1978: egyes).

Kreisz Tibor abban az időszakban került a Spartacus asztaliteniszezői közé, amikor a klub a legsikeresebb korszakát élte. 1975-ben belekóstolhatott a közös sikerbe, amikor szerepelt a csapatbajnokságot nyert gárdában. Egy évvel később azonban klubot kellett cserélnie az akkoriban fegyelmi eljárásokkal sújtott Klampár Tiborral, és így a Postásban folytatta pályafutását.
Egy évvel később katonai szolgálata idejére a szolnoki Kilián FSE sportolója lett. Addigra már felfigyelt rá a szövetségi kapitány, Berczik Zoltán is, és meghívta a válogatott keretbe, ahol megszakításokkal tíz éven át szerepelt. A következő években aratta legnagyobb sikereit. Az 1978-as Európa-bajnokságon aranyérmes lett a csapattal (rajta kívül Jónyer, Klampár és Gergely alkotta a győztes gárdát), párosban negyeddöntős volt, egyesben pedig a harmadik helyen végzett. A következő évben indult az Europe Top-12 tornán, ahol kilencedik lett. A phenjani világbajnokságon is a keret tagja volt. Párosban ismét a legjobb nyolc közé került, ugyanakkor a csapatot senkinek sem sikerült megállítani, Kínát kétszer is legyőzve világbajnokok lettek. Kreisz négy mérkőzést játszott a menetelés során, és mindegyiket megnyerte.
Az 1980-ban Európa-bajnoki negyedik, 1981-ben pedig világbajnoki második csapatban is szerepelt. Az 1982-es budapesti Európa-bajnokság után hosszabb kihagyás következett. Utoljára az 1987-es világbajnokságon játszott a magyar válogatottban.
A nyolcvanas évek közepétől Hollandiában, majd Belgiumban versenyzett, 1987-ben holland, 1989-ben pedig belga csapatbajnok lett.
2001-ben egy súlyos autóbalesetben maradandó sérülést szenvedett, ezért vissza kellett vonulnia az aktív sportolástól. Pályafutása végeztével műszerészként dolgozott, a kétezres évek végén a Pénzügyőr SE asztalitenisz szakosztályának szakmai vezetője volt. Orvosi műszerek forgalmazásával, szállítmányozásával foglalkozik.

Magos Judit (Havas Ferencné; Budapest, 1951. február 19.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Központi Sportiskola (1961-1968), Statisztika (1969-1984), ATSV Saarbrücken (NSZK-beli, 1984-1985), Erzsébeti Spartacus Munkás Testedző Kör (1985-1987), Elversberg (NSZK-beli, 1987-1989).

Legkiemelkedőbb eredményei: hatszoros Európa-bajnok (1974, 1978: egyes, 1972, 1974: páros, 1972, 1978: csapat), háromszoros Európa-bajnoki ezüstérmes (1978: páros, 1974, 1980: csapat), kétszeres Európa-bajnoki bronzérmes (1982: páros, 1972: vegyes páros).

A KSI-ben eltöltött serdülő, majd ifjúsági korosztályos évek után a Statisztikában lett felnőtt versenyző. Klasszissá válásának ideje egybeesett a klub európai sikereinek első időszakával.

1968-ban került be a válogatott keretbe, a következő évi világbajnokságon már el is indult. Első nagy sikereit az 1972-es Európa-bajnokságon aratta, párosban Lotaller Henriettével, majd a csapattal is kontinensbajnok lett, Jónyer Istvánnal pedig vegyes párosban szerzett bronzérmet. 1973-ban világbajnoki negyedik lett csapatban, párosban a negyeddöntőig jutott. Egy évvel később Európa-bajnokságot nyert egyesben és párosban (ismét Lotaller Henriettével). 1975-ben megint a negyedik helyezett csapat tagja volt a világbajnokságon, majd az 1977-es világversenyen vegyes párosban bejutott a legjobb nyolc közé. 1978-ban ismét kontinensbajnok lett egyesben, és győzött a csapattal is. A következő esztendő világbajnokságán bekerült a párosok negyeddöntőjébe. Utolsó válogatottbeli sikerét az 1982-es Európa-bajnokságon aratta, ahol párosban a harmadik helyen végzett. 1983-ban vonult vissza a válogatottból.

1973-tól 1982-ig megszakítás nélkül résztvevője volt a Europe Top-12 tornáknak, legjobb eredményei az 1973-as második és az 1974-es harmadik helyezés voltak.

Klubjával az 1969/70-es idényben győzött először a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (ma Európai Bajnokok Ligája), ezt az 1983/84-es szezonig további tizenhárom elsőség követte a legrangosabb európai kupasorozatban (ebben a tizenöt évben csak az 1974/75-ös BEK lett más csapaté).

1969 és 1984 között huszonkilencszer volt magyar bajnok (egyesben kétszer, párosban hatszor, vegyes párosban ötször, csapatban – sorozatban – tizenhatszor). Négy alkalommal választották az év magyar női asztaliteniszezőjének (1973, 1974, 1976, 1978), 1978-ban pedig ő lett az év sportolónője. A Magyar Asztalitenisz Szövetség örökös bajnoka.

1984-ben a Német Szövetségi Köztársaságban versenyzett, a Saarbrücken gárdájával német csapatbajnok lett. Ez után 1987-ig játszott az ESMTK csapatában, majd újabb néhány évre visszatért az NSZK-ba. Már a hetvenes évek közepén elkezdte edzői tanulmányait a Testnevelési Főiskolán, 1980-ban szerezte meg szakedzői oklevelét.

Mechlovits Zoltán (eredetileg M. Ármin; Budapest, 1891. október 16. – Budapest, 1951. március 25.)

Asztaliteniszező, edző, sportvezető.

Egyesületei: Magyar Testgyakorlók Köre (1908-1938).

Legkiemelkedőbb eredményei: hatszoros világbajnok (1928: egyes, 1926, 1928: vegyes páros, 1926, 1928, 1929: csapat), kétszeres világbajnoki ezüstérmes (1926: egyes, 1926: páros), háromszoros világbajnoki bronzérmes (1929: egyes, 1928: páros, 1929: vegyes páros).

Bár labdarúgóként és úszóként sem volt tehetségtelen, Mechlovits Zoltán sportága kétségtelenül az asztalitenisz volt.

Az MTK versenyzőjeként 1910-ben Jacobi Rolanddal párosban nyerte első országos bajnoki címét, a következő évben pedig már egyesben is győzött. Az asztalitenisz ez után következő több mint egy évtizedes háttérbe szorulása idején ő is csak időtöltésből játszott, de a húszas évek újjászületésekor ismét ott volt a legjobbak között.

Sokat tett a sportág népszerűsítéséért már versenyzőként is; alapító tagja volt a Magyar Országos Asztalitenisz Szövetségnek, és 1925-ben megírta az első magyar nyelvű szabálygyűjteményt. Az országos bajnokságokon hatalmas csatákat vívott Jacobi Rolanddal.

Az osztrák, német, cseh és magyar nemzetközi bajnokságok megnyerése mellett az első világbajnokságon, 1926-ban Londonban csapatban és vegyes párosban (Mednyánszky Máriával) is aranyérmes lett, egyesben, illetve Kehrling Béla társaként párosban a második helyen végzett.

A két évvel későbbi stockholmi világbajnokságon már három aranyat szerzett: a csapattal és Mednyánszkyval ismételtek, emellett egyesben sem talált legyőzőre. Párosban harmadikok lettek Jacobi Rolanddal.
Utolsó világversenyén csapatban begyűjtötte hatodik aranyérmét, emellett bronzérmet szerzett egyesben és (Mednyánszky Máriával) vegyes párosban. Ez után, bár egyesületében még versenyzett, lemondta a válogatottságot.
1910 és 1937 között összesen tizenhét alkalommal végzett az élen a magyar bajnokságban (egyesben négyszer, párosban ötször, vegyes párosban kétszer, csapatban hatszor).

1930-ban kinevezték a magyar válogatott szövetségi kapitányává. Páratlanul sikeres hét esztendőt hozott kapitánykodása: a Barna Viktor, Mednyánszky Mária, Sipos Anna és Szabados Miklós vezette csapat összesen harminchárom világbajnoki címet gyűjtött ez idő alatt.

Visszavonulása után a Generali Biztosító tisztviselőjeként, valamint az MTK szakosztályvezetőjeként dolgozott. 1993-ban beválasztották a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába.

Mednyánszky Mária (Klucsik Jenőné; Budapest, 1901. április 7. – Budapest, 1978. december 22.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Magyar Testgyakorlók Köre (1925-1940).

Legkiemelkedőbb eredményei: tizennyolcszoros világbajnok (1926, 1928, 1929, 1930, 1931: egyes, 1928, 1930, 1931, 1932, 1933. január, 1933. december, 1935: páros, 1926, 1928, 1930, 1931, 1933. január, 1933. december: vegyes páros), hatszoros világbajnoki ezüstérmes (1932, 1933. január: egyes, 1932, 1936: vegyes páros, 1933. december, 1935: csapat), négyszeres világbajnoki bronzérmes (1929, 1936: páros, 1929, 1935: vegyes páros).

A női asztalitenisz első csillaga, az első öt női egyes világbajnokság győztese már huszonnégy esztendős volt, mikor az MTK versenyzője lett. Munkáscsaládból származott, édesanyja korán elhunyt, így igen fiatalon állást kellett találnia, banki alkalmazottként dolgozott. Mozgásigénye kielégítésére szabadidős sportnak szánta a pingpongot; választásában szerepet játszott a szintén asztaliteniszező kollégája, későbbi férje, Klucsik Jenő is. Néhány év múlva azonban már ő volt az első világbajnokságon szereplő magyar válogatott egyetlen hölgy tagja.

Az 1926-os világversenyen fantasztikusan szerepelt, győzött egyesben és vegyes párosban is. De ez még csak a kezdet volt. Az egyes világbajnoki címet 1933-ig nem engedte ki a kezéből, sorozatban ötször nyerte el, párosban és vegyes párosban is sorban szerezte az aranyérmeket – olyan partnerekkel, mint az osztrák Fanchette Flamm, Sipos Anna (hat világbajnoki elsőség), Mechlovits Zoltán (két győzelem), Szabados Miklós (három győzelem) és Kelen István. További hat ezüst- és négy bronzérmet gyűjtött a világbajnokságokon.

1926-tól 1936-ig volt tagja a magyar válogatottnak. 1928 és 1940 között huszonkétszer volt magyar bajnok (egyesben hatszor, párosban hétszer, vegyes párosban négyszer, az MTK férfi csapatával egyszer, a női csapattal négyszer).

Egyre súlyosbodó hallászavara miatt 1940-es visszavonulásáig fokozatosan csökkentette a versenyei számát. 1941-től 1942-ig a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt, de ezt a munkát sem folytathatta, valamint nyugdíjazását kérte a munkahelyén is.

1951-ben a MOATSZ örökös bajnokává választotta. 1976-ban megkapta a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozatát. 1993-ban beválasztották a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába.
Hosszú az út a halhatatlanok csarnokáig címmel Klucsik Mari és Klucsik László írta meg életregényét.

Oláh Zsuzsanna (Vámossyné; Budapest, 1960. március 29.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Statisztika (1969-1990), Arena Verona (olasz, 1990-1991), Fővárosi Vízművek Sport Kör (1991-1992), Diszkrét Sport Egyesület (1992).

Legkiemelkedőbb eredményei: háromszoros Európa-bajnok (1978, 1982, 1986: csapat), Európa-bajnoki ezüstérmes (1980: csapat), Európa-bajnoki bronzérmes (1984: csapat).

A hetvenes és nyolcvanas évek magyar válogatottjának és Statisztikájának oszlopos tagja, számos nagy siker részese. Még tízéves sem volt, mikor leigazolta a Statisztika, és ez végül egy több mint két évtizedes történet kezdetének bizonyult.

Hihetetlenül fiatalon, tizenhárom esztendősen már tagja volt a bajnokcsapatnak. Két évvel később meghívást kapott a magyar válogatott keretébe. 1976-ban szerezte első aranyérmét a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (ma Európai Bajnokok Ligája), melyet további tíz követett. 1977-ben szerepelt először világbajnokságon, ahol a csapattal ötödik helyezést ért el. Az első nagy válogatott sikere 1978-ban jött el: a magyar női csapat soraiban Európa-bajnokságot nyert.

1979-ben szerepelt először a Europe Top-12 tornán, ahol hatodik lett, majd ismét ötödik helyen végzett a világbajnokságon a csapat tagjaként. A következő évben ezüstérmes lett a kontinensviadalon a csapattal, majd újabb egy év múlva a hetedik helyet szerezték meg a világbajnokságon. 1982-ben következett az újabb Európa-bajnoki győzelem, ezen a tornán Oláh Zsuzsa párosban a legjobb nyolc közé jutott.

1983-ban világbajnoki kilencedik, 1984-ben Európa-bajnoki harmadik helyezett volt a csapattal, utóbbi bajnokságon vegyes párosban negyeddöntőt játszhatott. A Europe Top-12 versenyen negyedik lett, 1985-ben már a második hely lett az övé. Utoljára 1986-ban szerepelt az elittornán. Az 1985-ös világbajnokságon a hatodik hely jutott a magyar csapatnak.

Az 1986-os Európa-bajnokság volt a legsikeresebb nagy versenye: a csapattal ismét megszerezték az aranyérmet, ő pedig egyesben és párosban is bejutott a negyeddöntőbe. Az utolsó éve 1988 volt a válogatottban, indult még a párizsi kontinensbajnokságon, ahol a csapat a hatodik helyen végzett.

1973 és 1990 között harminckétszer volt magyar bajnok (egyesben kilencszer, párosban kétszer, vegyes párosban háromszor , csapatban tizennyolcszor). A Bajnokcsapatok Európa Kupájában megszakítás nélkül tizenegyszer győzött (1976-től 1986-ig). A Magyar Asztalitenisz Szövetség örökös bajnoka, hatszor választották az év magyar női asztaliteniszezőjének (1980-1985).

1982-ben a Számítástechnikai Oktatóközpontban (SZÁMOK) számítógép-programozói, 1988-ban a Testnevelési Főiskolán sportszervezői oklevelet szerzett. 1990-ben TF Továbbképző Intézetében asztalitenisz szakedzőként diplomázott.

1992-ben a német TSC Berlin (később 3B Berlin, ma Ttc berlin eastside) csapatához igazolt, ahol játékos-edzőként tevékenykedett. Nagyban hozzájárult a női csapat feljutásához és jó szerepléséhez a Bundesligában, valamint két ETTU Kupa győzelemnek (2001/02, 2003/04) is részese volt.

2006-tól 2013-ig edzőként dolgozott a magyar serdülő lány válogatott mellett. A Statisztika utánpótlásnevelő edzője.

Pálos Péter (Budapest, 1985. augusztus 31.)

Para-asztaliteniszező.

Egyesületei: Budapesti Vasutas Sport Club (1999-), TTC Mühlhausen (német), Komlói Bányász Sport Klub (2012-).

Legkiemelkedőbb eredményei: paralimpiai bajnok (2012: egyes, 11. kategória), Európa-bajnok (2011: egyes, 11. kategória), Európa-bajnoki ezüstérmes (2013: egyes, 11. kategória).

Pálos Péter tizenhárom éves volt, mikor magával ragadta az asztalitenisz. Elmondása szerint rendkívül egyszerűnek tűnt a játék a számára. Mikor egy évvel később a BVSC versenyzője lett, már nem érezte annak – de nem volt visszaút.

Az enyhén értelmi fogyatékosok kategóriájában (11-es kategória) induló pingpongozó az ép sportolókkal edz, mestere Aranyosi Péter. Eddigi pályafutása nagy részében kategóriája nem szerepelt a nemzetközi szövetség (ITTF) által rendezett versenyeken, ezért sikereit az enyhén értelmi fogyatékos sportolók szövetsége (INAS-FID, International Sports Federation for Persons with Intellectual Disability) tornáin érte el. 2003-ban szerepelt először az INAS világbajnokságán. 2005-ben egyesben és László Jánossal párban világbajnok, csapatban ezüstérmes lett. Egy évvel később egyesben Európa-bajnokságot nyert, párosban bronzérmet szerzett. 2007-ben megvédte világbajnoki címét egyesben. A 2010-es kontinensbajnokságon egyesben és párosban is győzött, csapatban harmadik helyezést ért el. 2012-ben ismét egyéni bajnok lett, csapatban bronzérmet szerzett.

Már 2004-ben részt vett az athéni paralimpián, de kategóriája még nem szerepelt a versenyek között; a bemutatót azért megnyerte. 2011-ben indulhatott először kategóriájában a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (ITTF) által szervezett nagy versenyen, és a spliti Európa-bajnokságon első lett egyesben. A 2012-es londoni paralimpián a döntőben azt a dél-koreai versenyzőt győzte le, akitől a csoportmeccsek során kikapott. Ő lett a második magyar paralimpiai bajnok asztaliteniszező.

A 2013-ban sorra került ITTF Európa-bajnokságon ismét a döntőbe jutott egyesben, és ezüstérmet szerzett.

2012-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Ugyanabban az évben az év magyar férfi para és fogyatékos sportolójának választották.

Sasváriné Paulik Ilona (1954 – 1999)

Para-asztaliteniszező.

Egyesületei: Halassy Olivér Sport Club

Legkiemelkedőbb eredményei: paralimpiai bajnok (1996: egyes, 3. kategória), paralimpiai ezüstérmes (1992: csapat, 3. kategória), paralimpiai bronzérmes (1992: egyes, 3. kategória), világbajnoki ezüstérmes (1990: csapat, 3. kategória), négyszeres Európa-bajnok (1987: csapat, 1991: csapat, 3. kategória, 1991: egyes, 3. kategória, 1997: egyes, 3. kategória), kétszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1987: egyes, 1997: open), Európa-bajnoki bronzérmes (1989: egyes).

A kerekesszékes asztaliteniszező hölgy a hetvenes évek végén kezdett versenyszerűen foglalkozni az asztalitenisszel. Kitartóan edzett, minden alkalmat megragadott a gyakorlásra. Munkája eredményeképpen koncentrált és intelligens versenyző vált belőle.

Edzője, Apor György vezetésével és munkahelye hozzájárulásával készült első paralimpiájára. 1987-ben már aranyérmes volt az Európa-bajnokságon csapatban, társa már ekkor is Pusztafiné Kovács Judit volt; ugyanott egyesben második lett. Az 1988-as szöuli játékokon egyesben indulhatott, és a negyeddöntőbe jutott.

Az 1992-es paralimpia előtti versenyeken sorra szerezte az érmeket: 1990-ben csapatban világbajnoki ezüstérmes, a következő évben egyesben és csapatban Európa-bajnok volt. A barcelonai paralimpián Pusztaifiné Kovács Judittal csapatban másodikok lettek. Az egyéni tornán minden esélye megvolt a győzelemre, de egy lázas betegség miatt elfogyott az ereje az elődöntőre, így a harmadik helyen végzett.

A barcelonai játékok csalódása után nehéz volt számára a folytatás, ráadásul edzője, a szövetségi kapitány is lemondott. Edző nélkül készült a következő, az atlantai paralimpiára. Ott aztán felért a csúcsra, győzött a 3. kategória egyes versenyében, így ő lett a magyar para-asztalitenisz első hivatalos paralimpiai bajnoka (az 1976-ban győztes Tauber Zoltán eredményét a magyar csapat visszalépése miatt már akkor törölték).

1997-ben megszerezte negyedik Európa-bajnoki aranyérmét egyesben. Nem sokkal ez után súlyos betegség vetette vissza, és két évvel később elhunyt.

2003-ban indult útjára a Sasváriné Paulik Ilona Emlékverseny, a magyar mozgássérült asztaliteniszezők évenként megrendezett tornája. A Békés megyei Kondoroson 2012-ben adták át a róla elnevezett, felújított, eredetileg 1997-ben épült sportcsarnokot.

Sidó Ferenc (Vágpatta /Csehszlovákia; ma Pata, Szlovákia/, 1923. április 18. – Budapest, 1998. február 6.)

Asztaliteniszező, edző, sportvezető.

Egyesületei: Pozsonyi Torna Egylet (1935-38), Duna Sport Club (1939-1940, 1946-1947), Újpesti Torna Egylet (1940), Weiss Manfréd Vállalatok Testgyakorló Köre (1941-1943), Diósgyőri MÁVAG Sport Egyesület (1943-1945), Elektromos (1945-1946), Mezőkémia Sport Egyesület (1947-1949), Központi Lombik Sport Kör (1949-1950), Budapesti Honvéd Sportegyesület (1950-1952), Munkaerőtartalékok Sportegyesület (1953-1954), Budapesti Vörös Meteor (1954-1962).

Legkiemelkedőbb eredményei: kilencszeres világbajnok (1953: egyes, 1950, 1953: páros, 1949, 1950, 1952, 1953: vegyes páros, 1949, 1952: csapat), kilencszeres világbajnoki ezüstérmes (1947, 1959: egyes, 1951, 1961: páros, 1950, 1951, 1953, 1957, 1959: csapat), nyolcszoros világbajnoki bronzérmes (1950, 1951, 1955: egyes, 1955, 1957: páros, 1948: vegyes páros, 1955, 1961: csapat), háromszoros Európa-bajnok (1960: páros, 1958, 1960: csapat), Európa-bajnoki ezüstérmes (1958: vegyes páros), háromszoros főiskolai világbajnok (1951: páros, 1951: vegyes páros, 1951: csapat).

Kellett némi idő, amíg eldőlt, a fiatal Sidó Ferenc melyik sportágban éri el sikereit. A Pozsonyi TE-ben labdarúgással és asztalitenisszel foglalkozott, majd, miután 1938-ban családja Magyarországra költözött, volt a Diósgyőri VTK futballkapusa (1943-1944) és az Elektromos röplabdázója (1946-1947) is.

A negyvenes évektől tagja volt az asztalitenisz válogatott keretének, és a vegyes párosban aratott országos győzelmek után 1947-ben egyesben magyar bajnok, majd világbajnoki ezüstérmes lett. A következő bő egy évtizedben a magyar pingpong egyik legkiemelkedőbb egyéniségévé nőtte ki magát. Szerepelt az 1949-ben és 1952-ben világbajnok férfi csapatban, páros világelső volt Soós Ferenccel, majd Kóczián Józseffel, vegyes párosban két-két alkalommal Farkas Gizellával és a román Angelica Rozeanuval győzedelmeskedett, 1953-ban pedig egyesben is felért a dobogó legfelső fokára. Emellett kilenc ezüst- és nyolc bronzérmet szerzett a világversenyeken. Az első Európa-bajnokságokon is letette a névjegyét, kétszer a csapattal, egyszer pedig párosban Berczik Zoltánnal lett aranyérmes. 1961-ig szerepelt a magyar válogatottban.

Szinte mindegyik egyesületével volt magyar bajnok, 1940 és 1961 között összesen harmincegyszer (egyesben négyszer, párosban tízszer, vegyes párosban kilencszer, csapatban nyolcszor). A Vörös Meteorral egy alkalommal bejutott a Bajnokcsapatok Európa Kupája (ma Európai Bajnokok Ligája) döntőjébe (1961/1962).

Visszavonulása után a magyar válogatott vezetőedzője lett (1962, 1966-1968), 1962-1963-ban országos szakfelügyelőként dolgozott, a Magyar Asztalitenisz Szövetség elnökségi tagjává választották. 1967-ben szakedzői, két évvel később mesteredzői oklevelet szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1968-tól 1988-ig a Spartacus vezetőedzője volt, az egyesület számos magyar bajnoki és nemzetközi kupasikert ért el a vezetésével; emellett irányította a világbajnok Jónyer István és Klampár Tibor klubbeli felkészülését. Szerepet vállalt a nemzetközi szövetség (ITTF) szervezési bizottságában. Edzői pályafutásának befejezése után a Swaythling Club (a veterán asztaliteniszezők nemzetközi egyesülete) vezetője lett, 1994-ben bekerült az európai szövetség (ETTU) elnökségébe is.

1947-ben a Köztársasági Érdemérem, 1950-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki. 1992-ben a Halhatatlanok Klubjának tagja lett, 1995-ben beválasztották a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába.

Több cikkel és könyvvel járult hozzá a sportág népszerűsítéséhez és szakmai fejlődéséhez. 1956-ban jelent meg Az asztalitenisz edzésrendszere című kötete (szerzőtársai Lakatos György és Várkonyi László voltak), feljegyzéseiből A kaucsuklabda varázsa címmel Hámori Tibor írt könyvet 1964-ben.

Sipos Anna (Szeged, 1908. február 23. – Budapest, 1988. január 1.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Nemzeti Sport Club (1925-1929), Budapest Sport Egyesület (1929-1935), Magyar Pénzintézeti Sportegyletek Ligája (1935-1939).

Legkiemelkedőbb eredményei: tizenegyszeres világbajnok (1932, 1933. január: egyes, 1930, 1931, 1932, 1933. január, 1933. december, 1935: páros, 1929, 1932, 1935: vegyes páros), hatszoros világbajnoki ezüstérmes (1930: egyes, 1930, 1931, 1933. december: vegyes páros, 1933. december, 1935: csapat), négyszeres világbajnoki bronzérmes (1929, 1931: egyes, 1929: páros, 1933. január: vegyes páros).

Tizenhét évesen a Nemzeti SC-ben kezdte meg versenyzői karrierjét a magyar asztalitenisz legsikeresebb korszakának második legeredményesebb női pingpongozója. A sportolás mellett banktisztviselőként dolgozott, 1929 és 1932 között pedig a Magyar Úszó Egylet úszója volt.

1928-ban került be először a válogatottba, egy évvel később pedig már a világbajnokságon szerepelt, ahol egyesben és párosban bronzérmes lett, vegyes párosban viszont – Kelen Istvánnal az oldalán – világbajnok lett. 1930-től 1935-ig sorozatban hatszor nyerték meg a női páros világbajnokságot Mednyánszky Máriával. Barna Viktor partnereként további két aranyat szerzett vegyes párosban. Egyesben szintén kétszeres világelső; 1932-ben és 1933. januárjában is legyőzte a döntőben nagy ellenfelét, Mednyánszkyt. Sipos Anna volt az első női pingpongozó, aki tollszár fogással játszott, 1932-ben azonban áttért a „kézrázó” fogásra – sokak szerint ezért sikerült megszakítania az addigi világbajnok sorozatát. Aranyérmei mellett további hat ezüst- és négy bronzérmet gyűjtött a világbajnokságokon.

1938-ig tagja volt a magyar válogatott keretének, 1939-ben vonult vissza a versenyzéstől. 1926 és 1940 között tizenkilencszer volt magyar bajnok (egyesben ötször, párosban nyolcszor, vegyes párosban hatszor).
1949 és 1950 között a magyar női asztalitenisz válogatott szövetségi kapitánya volt, majd az Elektromos Műveknél és a Sportfogadási és Lottóigazgatóságnál dolgozott. 1993-ban beválasztották a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába.

Szabados Miklós (Budapest, 1912. március 13. – Sydney /Ausztrália/, 1962. február 12.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Magyar Testgyakorlók Köre (1928-1934), Duna Sport Club (1934-1937).

Legkiemelkedőbb eredményei: tizenötszörös világbajnok (1931: egyes, 1929, 1930, 1931, 1932, 1933. december, 1935: páros, 1930, 1931, 1933. december: vegyes páros, 1929, 1930, 1931, 1933. december, 1935: csapat), hatszoros világbajnoki ezüstérmes (1929, 1932, 1935: egyes, 1932: vegyes páros, 1932, 1937: csapat), háromszoros világbajnoki bronzérmes (1933. december: egyes, 1935: vegyes páros, 1936: csapat).

A magyar asztalitenisz egyik legjobb játékosa, Barna Viktorral párosban szinte verhetetlenek voltak. Erős, jól védekező pingpongozóként ismerték, specialitása a tenyeres oldalon való fonák visszaütés volt. Ő is az MTK-ban kezdte pályafutását, és már 1929-ben magyar válogatott volt. Abban az évben megnyerték első páros világbajnoki címüket Barnával.

Az 1931-es világbajnokságon minden versenyben győzött: megszerezte egyetlen egyéni elsőségét, emellett párosban, vegyes párosban (másik világklasszis partnerével, Mednyánszky Máriával) és a férfi csapattal is az élen végzett.

1929 és 1936 között tizenkilencszer nyert magyar bajnokságot (egyesben háromszor, párosban hétszer, vegyes párosban háromszor, csapatban hatszor).

A harmincas évek elején beiratkozott a berlini egyetem mérnöki karára, de zsidó származása miatt nem folytathatta tanulmányait, így 1933-ban Párizsban asztalitenisz oktatóként dolgozott, majd Angliában vállalt állást.

1937-ben egy másik világbajnok pingpongozóval, Kelen Istvánnal kétéves bemutató körútra indultak a Távol-Keletre, Dél-Amerikába és Ausztráliába. 1939-ben végleg letelepedtek Ausztráliában. Szabados 1941-ben Sydney-ben asztalitenisz-centrumot alapított, és két évtizeden át edzette a fiatalokat. Eközben négy bajnoki címet szerzett az ausztrál asztalitenisz bajnokságban (1950, 1952: egyes, 1950: páros, 1955: vegyes páros). Kitűnő bridzsjátékos lett, bridzsszalont is nyitott.

1962-ben tüdőgyulladásban hunyt el. 1993-ban beválasztották a nemzetközi szövetség (ITTF) Hírességek Csarnokába.

Szabó Gabriella (Haranginé, Kocsisné; Budapest, 1959. december 13.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesülete: Statisztika (1969-1985), Budapesti Spartacus (1985-1986), Kanizsa Bútor (Nagykanizsai Bútorgyár Sport Club; 1987-1991).

Legkiemelkedőbb eredményei: kétszeres Európa-bajnok (1978, 1982: csapat), háromszoros Európa-bajnoki ezüstérmes (1978: páros, 1978: vegyes páros, 1980: csapat), hatszoros Európa-bajnoki bronzérmes (1978, 1984: egyes, 1982, 1984: páros, 1980: vegyes páros, 1984: csapat).

A hetvenes, nyolcvanas évekbeli magyar válogatott és a Statisztika kiemelkedő pingpongozója tízévesen igazolt klubjához, és már tizennégy esztendősen magyar csapatbajnok volt.

1975-ben hívták meg először a válogatottba. Egy évvel később már a Bajnokcsapatok Európa Kupája (ma Európai Bajnokok Ligája) győztese volt, és szerepelt az Európa-bajnokságon hetedik helyen végzett magyar csapatban. Az 1977-es világbajnokságon ötödik helyezett lett a csapatversenyben. Az 1978-as év kiemelkedő volt a számára. Ötödik lett a Europe Top-12 tornán (1977-től 1985-ig folyamatosan ott volt a mezőnyben), az Európa-bajnokságon pedig négy érmet gyűjtött; aranyat a csapattal, ezüstöt Magos Judittal párosban és Klampár Tiborral vegyes párosban, valamint bronzot egyesben.

Ezek után megnyerte az 1979-es európai Top-12 versenyt, majd a világbajnokságon ötödik lett a csapattal, egyesben, párosban és vegyes párosban pedig a negyeddöntőbe jutott. Egy évvel később harmadik volt a Europe Top-12-n, a kontinensbajnokságon csapatban ezüstérmet, vegyes párosban Jónyer Istvánnal bronzérmet szerzett. A következő, 1982-es Európa-bajnokság meghozta neki a második aranyérmet, ismét a csapattal győzött, emellett Magos Judittal párosban a harmadik helyen végeztek.

1983-ban hatodik lett az európai Top-12 versenyen, majd szerepelt a világbajnokságon. 1984-ben indult utoljára nagy válogatott tornán, utolsó Európa-bajnoksága három bronzérmet tartogatott a számára: egyesben, Urbán Edittel párosban, valamint csapatban lett harmadik. Ez után visszavonult a válogatottságtól, egy évvel később pedig a Statisztikát is elhagyta.

1973 és 1985 között tizenhétszer győzött a magyar bajnokságban (párosban egyszer, vegyes párosban háromszor, csapatban tizenháromszor). Tízszer volt tagja a Bajnokcsapatok Európa Kupájában győztes gárdának (1975/76, 1976/77, 1977/78, 1978/79, 1979/80, 1980/81, 1981/82, 1982/83, 1983/84, 1984/85). 1979-ben az év magyar női asztaliteniszezőjének választották.

1986-ban a Testnevelési Főiskola Továbbképző Intézetében edzői oklevelet szerzett.
Pályafutása befejezése után utánpótlás-edzőként dolgozott.

Első férje 1979-től Harangi Sándor magyar bajnok és válogatott asztaliteniszező, második férje 1985-től Kocsis Ferenc olimpiai, világ- és Európa-bajnok birkózó.

Takács János (Budapest, 1954. december 5.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Budapesti Vasutas Sport Club (1966-1974, 1976-1986), Honvéd Szondy Sportegyesület (1974-1976), Spvg Steinhagen (német, 1986-1987), ATSV Saarbrücken (német, 1987-1989), TTC Frickenhausen (német), Spvg Ludwigsburg (német), TSV Elektronik Gornsdorf (német), FC Neureut (német), CTT Carouge (svájci, 2007-).

Legkiemelkedőbb eredményei: világbajnok (1979: csapat), Bajnokcsapatok Európa Kupája győztes (1979/80).

Testvére, Jenő is pingpongozott, ezért János gyakran Takács II-ként szerepelt a magyar bajnokságban. Tizenkét évesen kezdte pályafutását a BVSC-nél, és csupán katonai szolgálata idején szakadt meg kapcsolata a klubbal, akkor két éven át a Honvéd Szondy SE-ben sportolt.

Serdülő és ifjúsági sikerei után 1972-ben tagja volt a csapatbajnok BVSC-nek, amelyben Gergely Gábor is csapattársa volt. A nyolcvanas évek közepéig ez a gárda volt az egyik legeredményesebb a magyar férfi asztaliteniszben. 1978-ban Vásárvárosok Kupája (ma ETTU Kupa) elsőséget ünnepelhetett klubjával. Ekkor hívta be a válogatott keretbe Berczik Zoltán szövetségi kapitány.

Miután az 1978/79-es szezonban sikerült a címvédés a VVK-ban, Takács bekerült az 1979-es phenjani világbajnokságra utazó keretbe. Egyesben és párosban nem sikerült neki a továbbjutás, de a Kínát kétszer is legyőző csapattal világbajnok lett, a diadalmenet során két fontos mérkőzést játszott és nyert meg.

1979-ben és 1980-ban indulhatott a Europe Top-12 tornán, ahol a nyolcadik, majd a tizedik helyen végzett. Az 1979/80-as idényben a BVSC-vel győzött a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (ma Európai Bajnokok Ligája), a döntőben a nagy hazai ellenfelet, a Spartacust sikerült megverniük. Az 1980-as Európa-bajnokságon a párosok mezőnyében a negyeddöntőbe jutott. A BEK 1981/82-es kiírásában második és az 1982/83-as szezonban VVK-győztes BVSC-nek is tagja volt. Az 1984/85-ös idényben ismét ezüstérmes volt a klubcsapatával a BEK-ben. Az 1985-ös világbajnokságon is szerepelt, majd az 1986-os Európa-bajnokságon játszott utoljára a magyar válogatottban.
1972 és 1986 között tizenegyszer nyert magyar bajnokságot (párosban kétszer, vegyes párosban kétszer, csapatban hétszer).

1982-ben szakedzői oklevelet szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1986-tól a német Bundesligában pingpongozott. A Saarbrücken gárdájával 1989-ben német csapatbajnok lett.

2007-ben Svájcban, Genfben kezdett dolgozni játékosként és edzőként. Abban az évben Rotterdamban senior Európa-bajnok lett az ötvenes korosztályban.

2011-ben kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg, de mindkétszer időben orvosi segítséget kapott. Felgyógyulva folytatta az asztaliteniszezést és az edzősködést. 2011-ben a BVSC örökös bajnokának választották.

Tóth Krisztina (Miskolc, 1974. május 29.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Gödöllői Sport Club (1983-1985), Statisztika (1985-2000), TSV Busenbach (német, 2000-2006), Langweid (német, 2006-2007), FSV Kroppach (német, 2007-2013).

Legkiemelkedőbb eredményei: világbajnoki bronzérmes (1995: páros), hétszeres Európa-bajnok (1994, 2000, 2008: páros, 1996, 2003: vegyes páros, 2000, 2007: csapat), kilencszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1996, 2002: egyes, 2003, 2005, 2007, 2012: páros, 1996, 1998, 2008: csapat), tízszeres Európa-bajnoki bronzérmes (1998, 2008: egyes, 2010, 2011: páros, 2005, 2007: vegyes páros, 1994, 2002, 2003, 2011: csapat).

Gödöllőn kezdte pályafutását, de már tizenegy évesen a Statisztika versenyzője lett. Három évvel később tagja volt az országos csapatbajnokságon győztes gárdának.

1990-ben került be először a válogatott keretbe. 1991-ben már a Bajnokcsapatok Európa Kupája (ma Európai Bajnokok Ligája) győztesének vallhatta magát. Az 1992-es Európa-bajnokságon debütált nagy versenyen, az 1994-es kontinensviadalon pedig már felért a csúcsra: Bátorfi Csillával párosban diadalmaskodtak, míg csapatban harmadikok lettek.

Egyetlen világbajnoki érmét 1995-ben szerezte, ismét Bátorfival párban. Abban az évben a csapat Világkupában harmadik helyen végeztek. 1996-ban részt vett az atlantai olimpián, és Európa-bajnok lett vegyes párosban a fehérorosz Vlagyimir Szamszonovval az oldalán.

A 2000-es évben párosban (ismét Bátorfival) és csapatban is Európa-bajnok volt, és indult a sydney-i játékokon is, ahol Bátorfi Csillával egészen a negyedik helyig meneteltek (ez a magyar női asztalitenisz legjobb olimpiai eredménye). 2003-ban az osztrák Werner Schlagerrel (aki abban az évben egyesben világbajnok lett) vegyes páros Európa-bajnokságot nyert. Szerepelt a 2004-es athéni olimpián.

2007-ben csapatban, 2008-ban pedig párosban (ezúttal Póta Georginával) végzett az élen az Európa-bajnokságon, tagja volt a 2007-es Világkupában harmadik magyar csapatnak, majd indult a 2008-as londoni olimpián. Utolsó érmét, egy Európa-bajnoki ezüstérmet párosban szerezte 2012-ben. Abban az évben asztalhoz állt a londoni játékokon is (az volt az ötödik olimpiája), majd a következő évben lemondott a válogatottságról, utoljára a párizsi világbajnokságon szerepelt.

1996-tól 2011-ig állandó résztvevője volt a Europe Top-12 tornáknak, amelyeken egyszer a második (2005) és kétszer a harmadik helyen (2003, 2010) végzett. A Pro Tour sorozat nagydöntőjébe három alkalommal jutott be, egyszer egyesben (2000), kétszer pedig párosban (1996, 1999) a negyeddöntőben játszhatott.

A Statisztika csapatával hatszoros Bajnokcsapatok Európa Kupája győztes (1990/1991, 1993/1994, 1994/1995, 1995/1996, 1998/1999, 1999/2000), négyszer volt második (1991/1992, 1992/1993, 1996/1997, 1997/1998). 1987 és 2000 között huszonnyolcszor győzött a magyar bajnokságban (egyesben hatszor, párosban hatszor, vegyes párosban háromszor, csapatban tizenháromszor). Tizenháromszor választották az év magyar női asztaliteniszezőjének (1995, 1996, 1998, 2000, 2002, 2003, 2005-2011).

2000-ben a német Bundesligába igazolt, előbb a Busenbach (ETTU Kupa második 2003/2004-ben, német bajnok 2004/2005-ben), majd a Langweid (német bajnok 2006/07-ben) csapatában játszott, utóbbinál egy évig Bátorfi Csilla csapattársa volt. Végül 2007-től a Kroppach gárdáját erősítette, 2008 és 2013 között sorozatban hatszor lett a Bundesliga győztese csapatban, emellett kétszer második helyen végzett az Európai Bajnokok Ligájában (2007/08, 2008/09).

A kétezres évektől a nemzetközi (ITTF) és az európai (ETTU) szövetség felkérésére edzőtáborokban tartott bemutatókat fiatalok számára. 2013 áprilisában, mikor lejárt a szerződése a Kroppach csapatánál, elfogadta a Bajor Asztalitenisz Szövetség ajánlatát, és utánpótlás sportági referensként kezdett dolgozni. Augsburgban él, a másodosztályban továbbra is pingpongozik.

2000-ben a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki. 2008-ban Gödöllő város díszpolgárává választották.

Urbán Edit (Budapest, 1961. március 27.)

Asztaliteniszező, edző.

Egyesületei: Ferencvárosi Torna Club (1971-1978), Budapest Sport Egyesület (1978-1989), ATVS Judenburg (osztrák, 1989-től), Szekszárdi Atlétikai Club (1997-ig), SV Neckarsulm (német, 1997-1998), TTC Karlsruhe-Neureut (német, 1998-2001, 2012-ig), TTV Römerberg (német, 2001-től), TTF Schwarz-Weiss Spöck, TTC Kronau (2013-).

Legkiemelkedőbb eredményei: világbajnoki bronzérmes (1987: csapat), négyszeres Európa-bajnok (1988: páros, 1982, 1986, 1990: csapat), háromszoros Európa-bajnoki bronzérmes (1984: páros, 1988: vegyes páros, 1984: csapat).

A nyolcvanas évek egyik legjobb magyar női asztaliteniszezőjének családjában a labdás sportok népszerűek voltak, bátyjából, Vilmosból magyar bajnok és válogatott röplabdázó lett. Urbán Edit az FTC-nél kezdett pingpongozni, tizenhét évesen igazolt át a BSE-be.

1979-ben megnyerte első bajnoki címét vegyes párosban, és bekerült a válogatott keretébe. Abban az évben már tagja volt a világbajnokságon ötödik helyezést elért női csapatnak. 1981-ben egyesben is országos bajnok lett, a következő évben pedig jöttek az első nemzetközi sikerek. A BSE-vel először győztek a Vásárvárosok Kupájában (1984-től ETTU Kupa), az Európa-bajnokságon pedig aranyérmes lett a válogatottal, valamint egyesben és párosban is a negyeddöntőbe jutott.

Az 1984-es kontinensbajnokság két bronzérmet hozott a számára, Szabó Gabriellával párosban, illetve csapatban. Ebben az esztendőben szerepelt először a Europe Top-12 tornán, amelynek 1989-ig állandó résztvevője volt. 1986-ban ismét Európa csúcsára jutott a magyar csapattal, egyesben pedig negyeddöntőt játszhatott. 1987-ben érte el a legjobb helyezését az európai Top-12 versenyen, második lett. Az az év hozta meg számára legjobb világbajnoki eredményét is, bronzérmet szerzett a csapattal.

1988-ban harmadszor is Európa-bajnokságot nyert, ezúttal Bátorfi Csillával párosban. Ugyanott vegyes párosban a svéd Ulf Carlssonnal a harmadik, a csapattal a hatodik helyen végzett. Részt vett a szöuli olimpián, ahol a Bátorfival alkotott párosuk nyolcadik lett. 1989-ben utoljára volt tagja az ETTU Kupa győztes BSE gárdájának, a világbajnokságon pedig negyedik helyezett volt a csapatversenyben.

Negyedik Európa-bajnoki címét 1990-ben ünnepelhette a csapattal. Utolsó nagy válogatott versenyén, az 1991-es világbajnokságon ismét negyedik lett a női együttessel.

1979 és 1989 között nyolcszor győzött a magyar bajnokságban (egyesben kétszer, párosban kétszer, vegyes párosban négyszer). A Vásárvárosok Kupájában, illetve az ETTU Kupában hatszor segítette végső győzelemhez a BSE-t (1981/82, 1982/83, 1983/84, 1984/85, 1987/88, 1988/89).

1989-ben Ausztriában folytatta a játékot. 1991-ben a Testnevelési Főiskolán szakedzői oklevelet szerzett. 1992-től a BSE edzőjeként, majd az asztalitenisz szakosztály vezetőjeként is dolgozott. 1997-ig Szekszárdon pingpongozott, ez után német klubokban szerepelt, 2001-től már játékos-edzőként tevékenykedett. 2001-ben és 2003-ban győzött a veterán Európa-bajnokság negyvenes korcsoportjában, 2002-ben pedig veterán világbajnok lett.

Karlsruhéban él, a játék mellett edzőként dolgozik.

Weltner Györgyné Ivánkay Mária (Bana, 1934. február 6.)

Siket asztaliteniszező, sportvezető.

Egyesületei: Siketek Sport Clubja (1949-1981).

Legkiemelkedőbb eredményei: nyolcszoros siketlimpiai bajnok (1957, 1961, 1965, 1973: páros, 1957: vegyes páros, 1965, 1969, 1973: csapat), hatszoros siketlimpiai ezüstérmes (1957, 1961, 1973: egyes, 1977: páros, 1961, 1965: vegyes páros), háromszoros siketlimpiai bronzérmes (1965: egyes, 1969: páros, 1981: vegyes páros).

Ivánkay Mária siketként született a Komárom-Esztergom vármegyei Bana községben. Nyolc testvére közül négy siketen, négy pedig ép hallással jött a világra. 1949-ben családjával Budapestre költözött, itt kezdett sportolni a Siketek Sport Clubjában; úszott, majd röplabdázott. Későbbi edzője, 1956-tól férje, a szintén siket Weltner György hatására végül a pingpong mellett döntött.

Első siketlimpiáján, az 1957-es milánói tornán párosban (Décsey Gabriellával) és vegyes párosban (Löwenstein Pál partnereként) is aranyérmet szerzett, egyesben pedig második lett. Négy évvel később, Helsinkiben párosban megvédte a címét, partnere ezúttal húga, Ivánkay Teréz volt; egyesben és vegyes párosban pedig újra döntőt játszott. 1965-ben, Washington DC-ben harmadszor is győzött párosban, ismét húga oldalán, emellett ők győztek a csapatversenyben is; egyesben a harmadik, vegyes párosban a második helyen végzett. A következő, belgrádi játékokon is a győztes csapat tagja volt, párosban harmadik lett. Az 1973-as malmöi siketlimpia két újabb bajnoki aranyérmet hozott a számára: Implon Arankával megnyerték a páros versenyt, majd vele, húgával és lányával, Weltner Teréziával csapatban is diadalmaskodtak. Egyesben ezúttal a második hely jutott neki. 1977-ben, Bukarestben párosban ezüstérmet szerzett, majd utolsó siketlimpiáján, az 1981-es kölni versenyen vegyes párosban bronzérmes lett. Európa-bajnoki mérlege is kiemelkedő: háromszoros kontinensbajnok (1971: vegyes páros, 1975, 1979: csapat), egyszer volt második (1975: páros), négyszer harmadik helyezett (1971, 1979: egyes, 1971: páros, 1979: vegyes páros). Összesen kétszáznégy alkalommal volt a magyar siketek asztalitenisz válogatottjának tagja. Egyesben tízszeres országos bajnok.

Aktív versenyzői pályafutása idején a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban dolgozott. 1981-es visszavonulása után három esztendeig a Siketek SC asztalitenisz szakosztályának igazgatója volt.

Magyarországon a siketek közül elsőként kapott jogosítványt, később ő lett a Hallássérültek Autóklubjának elnöke. Harminc éve segíti a siketek autóvezetői oktatását, neki köszönhetőek az évente megrendezett autós ügyességi versenyek, ő maga külföldön több díjat nyert hasonló eseményeken.

1995-ben részt vett a Magyar Siket Sportérmesek Klubjának alapításában, sporttársai érdekeinek képviselete részeként harcolt az olimpiai érmesek járadékának kiterjesztéséért. 2004-ben beválasztották azon tizenkét személy közé, akik a Nemzet Sportolója címet kapták. Ugyanabban az évben Erzsébetváros díszpolgárává avatták.

Húga, Ivánkay Teréz ötszörös siketlimpiai bajnok (1965: egyes; 1961, 1965: páros, mindkettőt Weltner Györgynével; 1965: csapat, Weltner Györgynével; 1973: csapat, Weltner Györgynével és Weltner Teréziával közösen), ezüstérmes (1969: egyes) és bronzérmes (1973: páros, Weltner Teréziával) Lánya, Weltner Terézia siketlimpiai bajnok (1973: csapat) és kétszeres bronzérmes (1973: egyes; 1973: páros, Ivánkay Terézzel).

Wirth Gabriella (Budapest, 1971. július 5.)

Asztaliteniszező.

Egyesületei: Statisztika (1978-1996), Asztalitenisz Sportegyesület Orosháza, Szekszárdi Atlétikai Club (1999-2000), Központi Sportiskola (2005), Budapesti Vasutas Sport Club (2009-).

Legkiemelkedőbb eredményei: kétszeres Európa-bajnok (1990: páros, 1990: csapat), kétszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1992: páros, 1990: vegyes páros), Európa-bajnoki bronzérmes (1990: egyes).

A rendkívül tehetséges, balkezes lány hétévesen kezdte pályafutását a Statisztikában, 1988-ban párosban, 1989-ben egyesben, húgával, a később szintén magyar bajnok és válogatott Veronikával párosban és csapatban is ifjúsági Európa-bajnok lett.

Már tizenhat évesen magyar csapatbajnoknak vallhatta magát, két évvel később pedig tagja volt a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (ma Európai Bajnokok Ligája) nyerő Statisztikának. 1987-ben hívták meg először a válogatottba. Az 1988-as Európa-bajnokságon vegyes párosban a negyeddöntőbe jutott, a csapattal hatodik lett. Egy év múlva a világbajnokságon szerepelt a negyedik helyen végzett gárdában.

Az 1990-es kontinensbajnokság hozta legnagyobb sikereit. Bátorfi Csillával párosban és a csapattal is aranyérmet szerzett, a belga Jean-Michel Saive oldalán vegyes párosban ezüst-, egyesben pedig bronzérmes lett. Ráadásképpen megnyerte a Europe Top-12 versenyt is. Nem csoda, hogy az év magyar női asztaliteniszezőjének választották. A következő évben ismét negyedik lett a válogatottal a világbajnokságon, párosban bejutott a legjobb nyolc közé. Az európai Top-12 tornán ezúttal a második hely lett az övé.

1992-ben Bátorfival párban ezüstérmet szerzett az Európa-bajnokságon, a csapattal a hatodik helyig jutottak. A barcelonai olimpiára készülő keretbe is bekerült, de a játékokra sajnos már nem jutott el, betegsége (depresszió) megakadályozta ebben. 1996-ig volt tagja a magyar válogatottnak, utolsó világversenyén, az 1995-ös világbajnokságon hetedik helyezett volt a csapattal.

1985 és 1996 között tizenötször nyert magyar bajnokságot (egyesben, párosban és vegyes párosban egy-egy alkalommal, csapatban tizenkétszer). A Bajnokcsapatok Európa Kupája győztese (1988/89, 1989/90, 1990/91), második helyezett (1991/1992).

Többször is visszatért a pingpongozáshoz, játszott Orosházán, Szekszárdon, a KSI-ben, majd egy ideig Ausztriában is. 2008-ban a BVSC-nél kezdett újra versenyezni a férfiak mezőnyében, fiatalok képzésével is foglalkozik az egyesületben.

Advertisements