Asztalitenisz történet

Az asztalitenisz (pingpong) ütővel, labdával, asztalon, két vagy négy játékos részvételével űzött teremsport.

A modern asztalitenisz őshazája Anglia. Mivel a 19. század második felében Angliában a tenisz egyre nagyobb népszerűségre tett szert, felmerült az igény, hogy azt valamilyen módon bevigyék a társasjátékok gyakorlására alkalmas arisztokrata szalonokba, majd az egyetemekre, iskolákba, klubokba – zárt, fedett helyiségekbe. Ez az igény hozta létre a rakettet utánzó pingpongot és a lawn-tennis szabályait átvevő table-tennist az 1880-as években.

A kezdetben szórakozásnak számító tevékenység az 1890-es évek végén széles körben elterjedt, egyik típusa, a pingpong, nevét a gumilabdákat akkoriban felváltó celluloid labda pattogó hangja miatt kapta. Abban az időben jelentek meg az első gumiborítású ütők is. 1900-ban megalakult az angliai Table Tennis Association és a Ping Pong Association. A két szövetség 1903-ban az előbbi nevén egyesült, a játékszabályok pedig egyre inkább letisztultak, és immár egy sportág lehetőségét körvonalazták. A Table Tennis Association 1904-től elvesztette jelentőségét, 1927-ben alakult újjá mint angol szakszövetség.

Az asztalitenisz a század első éveiben a kontinensen, elsőként Németországban és Ausztriában, majd Magyarországon is népszerű lett. Ezzel egy időben a Távol-Kelet: Japán, Kína és Korea is felfedezte a játékot.
Magyarország volt az első, ahol országos bajnokságot rendeztek (1905-től férfi egyéni, 1908-tól férfi páros kategóriában – a háború miatt csak 1912-ig). 1908-ban, Berlinben pedig már nemzetközi versenyre is sor került. Ezt a fejlődést azonban megtörte az első világháború.

A húszas évek elején újra lendületet kapott az asztalitenisz. A magyarok ismét úttörők voltak: 1924 végén megalapították nemzeti szervezetüket, a Magyar Országos Asztalitenisz Szövetséget. Aztán Berlinben, 1926 elején egy Magyarország, Ausztria, Anglia és Németország részvételével megrendezett nemzetközi csapatverseny alkalmával lefektették egy létrehozandó világszövetség alapjait. Az elképzeléshez Csehszlovákia és Svédország is csatlakozott. A Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (International Table Tennis Federation, ITTF) 1926. december 12-én alakult meg Londonban, kilenc alapító ország részvételével (a fentiek mellett Dánia, Wales és India is képviseltette magát). A kongresszus – amellett, hogy kidolgozta a legalapvetőbb szabályokat – a december 6. és 11. között Londonban lezajlott versenyt világbajnokságnak minősítette. A sportág első világversenyén valamennyi számban magyar győzelem született: férfi egyesben Dr. Jacobi Roland, női egyesben Mednyánszky Mária, férfi párosban Dr. Jacobi Roland és Dr. Pécsi Dániel, vegyes párosban Mechlovits Zoltán és Mednyánszky Mária, férfi csapatban Magyarország, azaz: Dr. Jacobi, Mechlovits, Dr. Pécsi és Kehrling Béla diadalmaskodott. Női párosban 1928-tól, női csapatban 1935-től avatnak világbajnokot.

A mindenkori győztesek egy-egy vándordíjat is átvesznek: férfi egyesben a Saint Bride Vázát, női egyesben a Geist Díjat, férfi csapatban a Swaythling Kupát, női csapatban a Corbillon Kupát (1933-tól), férfi párosban az Irán Kupát, női párosban a W. J. Pope Trófeát (1928-tól), vegyespárosban a Heydusek Kupát. A világbajnokságokat 1926-tól 1957-ig évente, 1959-től kétévente rendezi az ITTF.

A 20. század első felében a sportág újabb jelentős változáson ment át, elsősorban a szabályok és a felszerelés módosulásai miatt. 1926-tól egyre népszerűbb lett a gumi borítású ütő, aminek következtében elvált egymástól a támadó- és a védőütés; amellett egységesítették a pontszámolást és a játszmák számát. Többször változtatták az adogatás szabályait, valamint fokozatosan egységesítették az asztal és az ütők méretét. 1936-ban bevezették a játszmák hosszúságát korlátozó időszabályt, és csökkentették a háló magasságát. 1937-ben betiltották az ujjakkal való labdapörgetést az adogatáskor, 1947-ben bevezették a nyitott tenyérből való adogatást.

Az ötvenes években megjelentek a távol-keleti pingpongozók a nagy versenyeken; 1952-ben a japán Hiroji Satoh ún. szivacsütővel és tollszárfogással az első, nem európai világbajnok lett, ami több szempontból is egy új korszak kezdetét jelentette. A román Angelica Rozeanu 1950 és 1955 között nyert hat egyéni világbajnoki címe óta csak távol-keleti hölgyek nyertek egyéni vébét, és a férfiaknál is erőteljessé vált a japán, majd a kínai dominancia. Megjelent a japánok által bevezetett szoftütő, majd a szendvicsütő; az ütőborítás szabályozása szükségszerűvé vált. 1959-ben az ITTF meghatározta az elfogadott ütők körét: a korlátozott vastagságú szoft-, szendvics- és gumiütők mellett a faütők használhatóak. Végül, a pörgetés technikájának tökéletesedésével és a váltogató szabály bevezetésével a hatvanas évekre kirajzolódott a sportág ma ismert formája.

1957. március 13-án Stockholmban megalakult az Európai Asztalitenisz Szövetség (European Table Tennis Union, ETTU), amely 1958-tól 2007-ig kétévente, azóta évente Európa-bajnokságot rendez. Az elsőre 1958-ban, Budapesten került sor. 1979-ben lezajlott a mozgássérült asztaliteniszezők első Európa-bajnoksága, amit 1982-ben követett a világbajnokság. Az ITTF 1980-ban kiírta az első Világkupát.

1977-ben a világszövetség kinyilatkoztatta csatlakozási szándékát az olimpiai mozgalomhoz. A NOB elismerte az asztaliteniszt, mint olimpiai sportágat, 1981-ben pedig felvette az olimpia műsorára. Az 1988-as debütálástól 2004-ig egyéni és páros bajnokságokat rendeztek mindkét nemben, s a 2008-as játékoktól kezdve – az egyesek mellett – a csapatversenyek is szerepelnek az olimpiákon. A többségében kínai és a néhány koreai győztes mellett az eddigi egyetlen nem távol-keleti olimpiai bajnok a svéd Jan-Ove Waldner, aki 1992-ben egyéniben diadalmaskodott.

A magyar asztalitenisz története Edward Shirestől Barna Viktorig

Bár a századfordulón, a Nemzeti Kaszinóban – miután Kertész János (később az első országos bajnokság zsűrijének elnöke, a magyar teniszszövetség első titkára) az úri társaságban bemutatta az új, angol játékot – kétszer is sor került zártkörű klubtornára, az asztalitenisz akkor még nem terjedt el széles körben. Az igazi történet, ahogy azt később Mechlovits Zoltán leírta, meglepően kezdődött. Edward Shires, a neves skót labdarúgó (aki 1904-ben Bécsből Budapestre költözött, hogy az MTK-ban futballozzon), mintegy mellékesen megismertette új klubtársait a pingpong nevű játékkal. Az MTK mellett a Műegyetemi Atlétikai és Football Club sportolói közül kerültek ki az első magyar játékosok. Az első jelentős versenyt a MAFC rendezte, 1904-ben; a döntőben a bécsi Erwin Kaufmann győzött Shires ellen.

A világ első hivatalos asztalitenisz bajnokságát egy évvel később a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC) vívótermében bonyolították le, a bajnok Redlich Béla lett. 1908-ban már férfi párosban is magyar bajnokokat avattak.

1913 és 1922 között szinte megállt az élet a magyar asztaliteniszben is, mígnem 1922-ben, elsősorban a Budapesti (Budai) Torna Egylet és a Hitelbank SE (Magyar Általános Hitelbank Tisztviselőinek Sportegyesülete) révén ismét fellendült a sportág. 1924. december 23-án hét egyesület képviselőinek részvételével megalakult a Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség (MOATSZ, 1962-től Magyar Asztalitenisz Szövetség), melynek első elnöke báró Ullmann György, a Magyar Általános Hitelbank ügyvezető igazgatója volt (mai utóda 2013 óta Nátrán Roland, a Magyar Export-Import Bank Zrt. és a Magyar Exporthitel Biztosító Zrt. vezérigazgatója). 1925 tavaszán tartották az első közgyűlést, elfogadták az alapszabályokat, megválasztották a végleges vezetőséget, újra megrendezték az egyéni és páros bajnokságokat (a női párosok 1929-től vetélkedtek), valamint a világon elsőként a csapatbajnokságot (a hölgyeknél 1936-tól), egyelőre Budapesten.

A vidéki egyesületi pingpong a húszas évek végén öltött szervezett formát. Az országos szintű csapatbajnokság rendszere csak 1947–1948-ra alakult ki.

Ebben a sok változást, alakulást magában hordozó korszakban aratták a legtöbb sikert a magyar asztaliteniszezők. Az első világbajnokokhoz, Mednyánszky Máriához, Jacobi Rolandhoz, Mechlovits Zoltánhoz, Pécsi Dánielhez és Kehrling Bélához hamarosan csatlakozott Sipos Anna, Barna Viktor, Szabados Miklós, Bellák László, Glancz Sándor, Kelen István, majd Boros István, Dávid Lajos, Házi Tibor, Földi Ernő, Soós Ferenc. Ők tizenhatan 1926 és 1939 között ötven világbajnoki aranyérmet szereztek. Barna Viktor (22 elsőség), Mednyánszky Mária (18), Szabados Miklós (15) és Sipos Anna (11) máig a sportág legeredményesebbjei közé tartoznak.

A második aranykorszak

A második világháború után az asztaliteniszben is mindent újra kellett építeni. A magyar csapat mégis igen hamar újabb nagyszerű eredményeket produkált a világbajnokságokon: a fordulópontot jelentő 1952-es világversenyt is beleértve újabb tizenkét aranyérmet gyűjtöttek a magyarok.

Közben az asztalitenisz igazi tömegsporttá vált: 1947-ben, majd 1948-ban elindították az alapfokú csapatbajnokságot és a népi bajnokságot 25 000, illetve 35 000 résztvevővel.

1952-ben, az indiai Bombay-ben megszülettek az első japán győzelmek, és a szivacsütő felbukkanása módosította az addigi erőviszonyokat. Az ütőborítások 1959-es szabályozásáig további hét világbajnoki címet ünnepelhettünk. Annak a másfél évtizednek Farkas Gizella, Sidó Ferenc, Soós Ferenc és Kóczián József voltak a nemzetközileg legeredményesebb versenyzői.

Az Európa-bajnokságok és a pörgetés első időszaka

Az ötvenes évek második felében a sportág technikai feltételeinek, a játékstílusoknak az alakulása és az egyre nagyobb távol-keleti dominancia jelentősen kihatott a magyar pingpong eredményeire is. Az 1957 után csak kétévente rendezett világbajnokságok főként japán-kínai párharcokká váltak. Ugyanakkor a magyarok közül egyre többen alkalmazták sikerrel a pingpongot forradalmasító új technikai elemet, a pörgetést. Az a bő évtized ugyan nem hozott újabb magyar világbajnoki győzelmeket (1959 és 1971 között három ezüst- és nyolc bronzérem volt a mérleg), de felnőtt a következő tehetséges nemzedék.

Az 1958-ban elindult Európa-bajnoki sorozat első évei azonban sikeresnek bizonyultak: 1958-tól 1966-ig összesen tizenhárom győzelmet arattak versenyzőink. A korszak legjobbjai Kóczián Éva, Máthé Sára, Berczik Zoltán és Sidó Ferenc voltak.

A harmadik aranykorszak

Néhány évnyi, afféle vihar előtti csend után a hetvenes évek elején több fiatal magyar pingpongozó robbant be a világ élvonalába. Úgy tűnt, kiismerhetetlen pörgetőjátékával Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor hosszú időre megtörheti a kínai fölényt. Ez nem következett be, az 1969-től Berczik Zoltán által vezetett válogatottat mégis újra joggal nevezték aranycsapatnak. 1979-es, a kínaiak legyőzésével aratott csapatvilágbajnoki győzelmük felejthetetlen marad, ráadásul 1971 és 1983 között további három arany-, három ezüst- és egy bronzérmet szereztek a világversenyeken, valamint hatszor diadalmaskodtak az Európa-bajnokságokon. A Europe Top-12-ben (Európa Top-12) Jónyer kétszer, Klampár és Gergely egy-egy alkalommal győzött, Klampár 1981-ben a Világkupában sem talált legyőzőre.

A hölgyek sem tétlenkedtek. A Magos-Havas Judit, Lotaller Henriette, Kisházi Beatrix, Szabó Gabriella összeállítású válogatott 1983-ig hét Európa-bajnoki címet gyűjtött be, Kisházi – világbajnoki bronzérme mellett – négy Európa Top 12-es győzelmet aratott, az utóbbi sorozatban egyszer Szabó Gabriella is első lett.

A hölgyek kora

A nyolcvanas évek második felére a sikeres nemzedék játékosainak többsége visszavonult a válogatottból, Berczik Zoltán pedig 1984-ben lemondott (1989-ben visszatért, és 1996-ig ismét a magyar csapat vezetőedzője volt). A generációváltás nem volt gördülékeny.

A férfiak utolsó nagy sikerét Klampár Tibor aratta; az 1988-as szöuli olimpián elért negyedik helyezése a magyar asztalitenisz máig legjobb olimpiai eredménye.

A nők jóvoltából viszont további kiemelkedő eredmények születtek. 1985-től két világbajnoki bronzérem és tizenhárom Európa-bajnoki cím mellett két, csapatban nyert Világkupa-bronzérem, valamint a Bátorfi Csilla, Tóth Krisztina páros 2000-ben megszerzett olimpiai negyedik helye gyarapította a magyar asztalitenisz sikereit. Bátorfi háromszor, Wirth Gabriella egyszer győzött az Európa Top-12 versenyen. Legújabb, 2008-as Európa-bajnoki győzelmünket a Póta Georgina, Tóth Krisztina párosnak köszönhetjük.

Európai klubsikerek

Az Európai Asztalitenisz Szövetség (ETTU) 1960-ban útjára indította a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, először a férfi, 1963-tól már a női csapatok számára is. Nem sokkal később, 1964-től, illetve 1965-től az ETTU Kupa (1984-ig Európai Vásárvárosok Kupája, 2005-ig ETTU Nancy Evans Kupa) küzdelmei is elkezdődtek. Ezek az évente rendezett klubtornák mindmáig rangos versenyeknek számítanak; a BEK 1998 óta a Bajnokok Ligája nevet viseli, 2005-től pedig önállóan zajlik a Női Bajnokok Ligája sorozat.

A magyar klubok számos sikerrel büszkélkedhetnek az európai kupákban. A férfiaknál a Budapesti Spartacus a legeredményesebb, amelynek csapatát 1969 és 1988 között Jónyer István, Klampár Tibor, Pigniczki László, Kreisz Tibor és Kriston Zsolt, valamint Sidó Ferenc vezetőedző erősítette. A Budapesti Vasutas Sport Clubban (1965-ig Vasútépítő Törekvés SK) az 1963-tól 1985-ig tartó időszakban olyan kiválóságok pingpongoztak, mint Berczik Zoltán, Rózsás Péter, Gergely Gábor, Takács II. János.

A nőknél a budapesti Statisztika egyedülálló rekordot állított fel: 1970 és 2001 között huszonötször nyerte meg a BEK-sorozatot, öt alkalommal a második helyen végzett, legutóbb 2005-ben. Olyan klasszisok játszottak e három évtized alatt a klubban, mint Kisházi Beatrix, Magos-Havas Judit, Lotaller Henriette, Szabó Gabriella, Oláh Zsuzsa, Wirth Gabriella, Tóth Krisztina vagy Éllő Vivien. A női ETTU Kupában szereplő, legeredményesebb magyar klubok: 1967 és 1975 között a 31. számú Építők Sport Egyesület (legnevesebb játékosuk Máthé Sára), 1969-től 1974-ig a Ferencvárosi Torna Club (legjobbjuk Jurikné Heirits Erzsébet), 1981-től 2001-ig a Budapesti Sport Egyesület (Urbán Edit és Bátorfi Csilla játékával), valamint 1999 és 2005 között a Postás(-Matáv) Sport Egyesület (Éllő Viviennel a csapatban).

Magyar asztaliteniszezők a paralimpián

Az asztalitenisz már az első paralimpián (Róma, 1960) a program része volt, az olimpiai játékok helyszínén azonban csak a szöuli játékok óta rendezik; 1988-ban a férfiak három-három, a nők három, illetve két egyes és páros kategóriában versenyeztek, összesen harmincöten.

A 2012-es londoni paralimpián már negyvenhét országból 276 résztvevő indult; a férfiak tizenegy egyes és öt csapat, a nőknél tíz egyes és három csapat kategóriában. A nemzetközi szövetség ma már több mint száz országban tart nyilván para asztaliteniszezőket.

A magyar csapat hivatalosan 1976-ban vett részt először paralimpián, Torontóban. Tauber Zoltán pingpongozó egyéniben aranyérmet szerzett, ám a rendezők törölték eredményét, mivel a magyar kormány a harmadik versenynap után úgy döntött, a dél-afrikai csapat jelenléte miatt bojkottálni kell a játékokat, így hazahívták a tizenkét sportolóból álló delegációt.

A következő részvételre 1984-ben, New York-ban került sor. Az asztaliteniszt hárman képviselték: Kovács Győző, Majsai Károly és Szepesi Attila. A csapat -kategóriájában – a második helyen végzett. 1988-ban, Szöulban három bronzérmet gyűjtöttek férfi versenyzőink. Négy évvel később, Barcelonában a hölgyek következtek egy-egy ezüst- és bronzéremmel. Az 1992-ben két érmet is szerző Sasváriné Paulik Ilona az 1996-os atlantai játékokon ért a csúcsra, egyesben paralimpiai bajnok lett!

Tizenhat év telt el, mire újra magyar győztest avattak a sportág legnagyobb versenyében. Pálos Péter világ- és Európa-bajnok játékos az egyéni verseny tizenegyes kategóriájában nem talált legyőzőre, és megszerezte a magyar asztalitenisz második paralimpiai aranyérmét.

Magyar sikerek a siketlimpiai játékokon

Az 1924-ben Siket Világjátékok néven indult, majd a Juan Antonio Samaranch (a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke 1980 és 2001 között) kezdeményezésére siketlimpiának nevezett versenyek programjának 1957 óta része az asztalitenisz. A magyar versenyzők rendkívül eredményesen szerepeltek a siketlimpiákon: tizennyolc arany, tizenkilenc ezüst- és tizenhét bronzérmet szereztek eddig.

Közülük is kiemelkedik Weltner Györgyné Ivánkay Mária, aki 1957 és 1981 között tizenhét érmet, köztük nyolc aranyat gyűjtött (négyet párosban, egyet vegyes párosban, hármat pedig csapatban). Pályafutásának elismeréseképpen 2004-ben a Nemzet Sportolójának választották.

Advertisements