Az atlétika sportágtörténete

Az atlétika sportág öt szakágat foglal magába: futás, gyaloglás, ugrás, dobás és összetett versenyek. A futószámok felosztása a táv hossza szerint: sprint, avagy rövidtáv (60 m, 100 m, 200 m, 400 m), középtáv (800 m, 1500 m, 3000 m), hosszútáv (5000 m, 10.000 m), maraton (42 195 m) és szuper-hosszútáv (ún. ultratávok 50 km, 100 km, illetve 6, 12, 24 óra vagy 2, 3 6 napos versenyek). A futószámok felosztása a verseny terepe szerint: síkfutás, mezei futás és országúti futás; a verseny jellege szerint: síkfutás (100 métertől a maratonig), akadályfutás (férfi 3000 m), gátfutás (női 100 m, férfi 110 m, 400 m) és váltófutás (4×100 m, 4×400 m).
A gyaloglóversenyek rajtja és a célja atlétikai stadionban van, de a távot kijelölt pályán, általában országúton rendezik meg (20 km és férfi 50 km).
Az ugrószámokban megkülönböztetünk: magas-, rúd-, távol- és hármasugrást. A futó- és ugrószámokat – együttesen – régebben könnyűatlétikának nevezték.
A dobószámok közé tartozik: a diszkoszvetés, a súlylökés, a gerelyhajítás és a kalapácsvetés. A dobószámokat – a birkózással, a súlyemeléssel és az ökölvívással együtt – régebben nehézatlétikának nevezték.
Három összetett versenyszám létezik: ötpróba (távolugrás, gerelyhajítás, 200 m síkfutás, diszkoszvetés és 1500 m síkfutás), hétpróba (100 m gátfutás, magasugrás, súlylökés, 200 m síkfutás, távolugrás, gerelyhajítás, 800 m síkfutás) és tízpróba (100 m síkfutás, távolugrás, súlylökés, magasugrás, 400 m síkfutás, 110 m gátfutás, diszkoszvetés, rúdugrás, gerelyhajítás, 1500 m síkfutás).

Az atletizálás kezdetei

Atlétikus mozdulatok rendszeres gyakorlására már az ókorban is volt példa. Az egyiptomiak a futást, a gyaloglást, az ugrásokat, valamint a súlyok emelésének gyakorlatait a harcosok erőnléti képzésében alkalmazták.
Az indiaiak a diszkoszvető és gerelyhajító vetélkedéseket kedvelték. Az etruszkok ősi, halotti játékainak és a germánok harcos nevelésének és katonai kiképzésének is része volt az atlétika, de ismertek a maják és az inkák feltételezett sporttelepei és sportcsarnokai, illetve atlétikai játékai is.
A mai értelemben vett atletizálás a görögöknél alakult ki; a könnyű- és nehézatlétika sportágait űzték. Az atlétika szó is görög eredetű. I. e. 8. században, Homérosz műveiben fordul elő először az „athletos” szó, olyan ember megjelölésére, aki nehéz munkát végez, majd később minden olyan versenyzővel kapcsolatban használták, aki valamilyen díjért: „athlon” hivatásszerűen versengett.
A görögök által rendezett versenyeken kezdetben a futás volt a legnépszerűbb versenyszám – sokáig csak stadionfutásban versengtek, majd egyre több számot iktattak be a programba. A vetélkedők elterjedtek az egész birodalomban, és az olimpiai játékok összgörög ünneppé váltak. I. e. 776-tól ismertek az olimpiai győztesek, ezért számítják innen az ókori olimpiai játékok kezdeteit.
Az első győztes az olimpián Koroibosz volt, stadionfutásban. I. e. 776-ban ennek megnyerése jelentette az olimpiai bajnokságot, ez volt a klasszikus győzelem. Az i. e. 600-as években bővült az olimpiák műsora: kettős stadionfutás (diaulosz), hosszútávfutás (dolidosz), fegyveres futás (hoplitesz), majd öttusa (pentathlon) stadionfutással, diszkoszvetéssel, távolugrással, gerelyhajítással és birkózással.
A görög városállamok bukása után a Római Birodalomban e gyakorlatokat pusztán katonai kiképzésnek tekintettek, sőt Theodosius császár i. u. 393-ban betiltotta a nem keresztény ünnepeket, így az olimpiák rendezését is.
A középkorban a lovagi tornák kerültek előtérbe. A szélesebb néptömegek szórakoztatására különböző futó-, ugró- és ún. kőhajító versenyeket rendeztek. Az angol Burton A melankólia anatómiája című könyve 1660-as kiadásában pontosan leírta az atlétika már ismert ágait. Ez tekinthető a téma első komoly szakirodalmának.

Az első versenyek és az átfogó sportági szervezetek megalakulása

Az újkori atlétika a 18. század végén, a 19. század elején alakult ki Angliában. Megjelentek a futva gyalogló „pedesztriánok”, akik kihívásból, fogadásból teljesítették a megadott távokat. A leghíresebb versenyző Robert Barclay, angol kapitány volt, aki az 1800-as évek elején – fogadásból – 1000 mérföldet futott-gyalogolt úgy, hogy mozgása során minden órában megtett egy mérföldet.
Az első nyilvános atlétikai verseny az oxfordi Exeter College-ben zajlott le, 1850-ben. 1866-ban a londoni Amateur Athletic Club rendezte meg a világ első nemzeti bajnokságát. 1867-ben, szintén Angliában avatták az első salakpályát. Az első atlétikai szövetség, az Amateur Athletic Association (AAA) ugyancsak Angliában alakult meg, 1880-ban. A nemzetek közötti első versenyt New Yorkban rendezték, 1895-ben a New York AC és a London AC csapatai között.
Az újkori olimpiai játékok jelentősen hozzájárultak a sportág fejlődéséhez – az atlétika kezdettől fogva nem csupán része, hanem főszereplője volt az olimpiai mozgalomnak. Athénban mindössze 9 nemzet atlétái indultak, s az Egyesült Államok fölényes győzelmet aratott Anglia felett. 1896-ban még csupán 14 versenyszámban avattak bajnokot, 2012-ben viszont már 22 férfi és 21 női egyéni számban (50 km-es gyaloglást csak férfiaknak rendeznek), továbbá 2-2 csapat versenyszámban (váltófutások) szerepeltek atléták.
Az 1900-as évek elejére szükségessé vált egy olyan nemzetközi szervezet létrehozása, amely összehangolja a különböző helyeken, különböző szabályok szerint rendezett versenyeket, egységesíti az időmérési módszereket és a szabályokat. Megteremti a lehetőséget az eredmények összehasonlítására, hitelesíti és nyilvántartja a világrekordokat, felügyeli a versenyek tisztaságát, s megalapozza a sportág tervszerű fejlesztésének lehetőségét, világszerte. Svéd kezdeményezésre, 1912-ben Stockholmban alakult meg a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (International Amateur Athletic Federation – IAAF), amely 17 ország nemzeti atlétikai szövetségének összefogásából jött létre. Az IAAF legfelsőbb vezetője a mindenkor választott elnök (első elnöke a svéd Sigfried Edström volt, jelenlegi a szenegáli Lamine Diack), tagjai a tanács választott tagjai, valamint a főtitkár (1991 és 2006 között: Gyulai István). A testület – négyéves ciklusokban – vezeti és felügyeli a nemzetközi szövetséget. Székhelye 1993 óta Monaco. Az első hivatalos világcsúcslistát az 1914-es lyoni kongresszuson hagyták jóvá, miután egyesítették a versenytávokat és a sportszereket.
Miután a legtöbb országban önálló női sportszövetségek jöttek létre, életre hívták a Nemzetközi Női Sportszövetséget, 1921-ben (FSFI). Az 1928. évi amszterdami olimpián indultak először női atléták, de a műsorban nem szerepelt az összes női szám. Ezért az FSFI 1934-ig – négyévente – női világbajnokságokat rendezett. A szövetség felbomlása után (1936) az IAAF vette át a női atlétika irányítását; 1938-ban megrendezte az első női atlétika Európa-bajnokságot Bécsben, nem sokkal a férfiak párizsi Eb-jét követően. Az első hivatalos női Európa-bajnokság nagyszerű eredménnyel zárult: Csák Ibolya aranyérmet nyert magasugrásban!
1932-ben, magyar javaslatra, megalakult az Európa Bizottság, majd az Európai Atlétikai Szövetség. Az első kiemelkedő kontinensviadal előkészítésében a Magyar Atlétikai Szövetség szakemberei élen jártak. Elsősorban Stankovits Szilárd elnök és munkatársai: Misángyi Ottó, Moldoványi István és Sándor Alfonz szakszerű előkészítő munkája érdemel elismerést. Javaslataikat 1933-ban, Berlinben elfogadták, a következő évben pedig megrendezték az első (szabadtéri) Európa-bajnokságot, Torinóban.
Az 1890-es évektől német sportklubok és –lapok már rendeztek nem hivatalos Európa-bajnokságokat, Stankovits pedig már 1926-ban javasolta az Eb kiterjesztését és rendszeresítését. A javaslatot akkor elutasították, de az egyre nyilvánvalóbb amerikai fölény végül összefogásra sarkallta az öreg kontinens országait. A tengerentúlon ugyanis már jóval azelőtt felismerték a sport értékeit; nem véletlen, hogy az amatőr atlétika elsődleges színtereivé éppen az egyetemek váltak – az 1870-es éveket egyenesen a Harvard aranykorának nevezik. Az 1880-as években már egyesületek százai működtek. Amerikában alkalmazták először a térdelő rajtot, és ők fejlesztették ki a gátfutás és a rúdugrás technikáját is.
Az Egyesült Államokban megismert fedett pályás versenyeket Európai Játékok néven vezették be az Atlanti óceán túlsó partján, s 1966-tól már fedett pályás Európa-bajnokság néven rendezték meg. Az első fedett pályás világbajnokságot – az Eb-hez képest elég későn, csupán – 1987-ben, az első szabadtéri világbajnokságot pedig 1983-ben rendezték. 1965-től Európa Kupát, 1977-től kétévente Világkupát, 1985-től, változó programmal, pontszerző Grand Prix-versenyeket is tartanak.
A nemzetek olimpiai rangsorában az amerikaiak biztosan vezetnek, de az egykori Szovjetunió, illetve utódállamai, valamint Németország (NDK, NSZK) is az élvonalban van.

Az atletizálás kezdetei Magyarországon

1262-ben IV. Béla fia, István oklevelet, bársonyt és finom posztót adományozott a dunakeszi solymászispán leányának, Jolanthának jutalmul, amiért futásban és ugrásban nyert – az uralkodó lányával szemben.
A középkori sportdaliák: Toldi Miklós, Kinizsi Pál és társaik nagyszerű cselekedeteit a legendák, a történelem hagyta örökül számunkra. Az uralkodó osztályok lovagi tornáiban, illetve a népi vetélkedések alkalmával találkozhattunk az atlétika korai formáival, de a 16. századtól Zrínyi Miklós, majd Önéletírásában Bethlen Miklós gróf is felhívta a figyelmet arra, hogy az atlétika nem csak a katonai nevelés alapja, hanem az egész élet során hasznos egészségmegőrző testgyakorlás. Az uralkodó osztály kedvtelésből űzött testgyakorlatai erősen hasonlítottak a mai értelemben vett sportra. Szervezett atletizálásról azonban a 19. század közepéig nem beszélhetünk. Azonban már az első tornászegyesületekben megfigyelhetőek a majdani sportág előképei, „népi gyakorlatai” – különböző futások, ugrások és dobások formájában.
Az első kihívásos atlétikai versenyt Dessewffy Aurél gróf szervezte 1864-ben, Pozsonyban. A sportág magyarországi meghonosítója mégis a Viator álnéven író Esterházy Miksa gróf volt, aki mint követségi attasé éveket töltött az Egyesült Államokban és Angliában, ahol a szabadtéri sportokat is megismerhette. Felismerve a sport értékét, annak szószólójává vált; hosszú cikksorozatot közölt az atlétika népszerűsítése érdekében. Kiváló segítője volt Molnár Lajos, a lelkes, kolozsvári újságíró, aki 1879-ben megjelentette az első magyar sportszakkönyvet: Athletikai gyakorlatok címen. Ő mutatta be elsőként az akkoriban ismert, illetve űzött sportágakat, történeti leírásokkal kiegészítve ismertetőjét, továbbá az edzésekkel kapcsolatban is hasznos tanácsokat közölt.

A MAC és az első magyar atlétikai sikerek

Gróf Esterházy Miksa először az egyetemisták körében népszerűsítette az atlétikát, több előadást is tartott a sportág lényegéről, majd 1874 novemberében a Nemzeti Lovardában előterjesztette a létrehozandó egyesület alapszabályait. 1975. április 8-án – 8 alapító, 12 pártoló és 250 rendes taggal, ugyancsak a Nemzeti Lovardában – megalakult a kontinens első atlétikai sportegyesülete, a Magyar Athletikai Club (MAC). A Lovardában heti három alkalommal gyakorlatoztak, Oheroly János vezetésével. A MAC 1875. május 6-án rendezte meg az európai kontinens első nyilvános atlétikai versenyét Budapesten, a mai Szabadság tér helyén állott Neugäbaude központi udvarán.
Hamarosan további sportegyesületek alakultak a fővárosban és vidéken egyaránt: Aradon, Kassán, Szegeden, Debrecenben, Sopronban és Pécsett.
Az atlétika abban az időben az akkor ismert sportok összességét jelentette. Bajnok az a versenyző lehetett, aki a bajnoki számnak kijelölt versenyt – a megfelelő szintek teljesítése mellett – egymás után háromszor megnyerte. A MAC és a magyar atlétika első bajnoka Porzsolt Ernő volt, aki 1875-ben kétszer is megvédte bajnoki címét.
Közel húsz évig csak a MAC rendezett atlétikai versenyeket. Az első országos bajnokságot 1896-ban rendezték meg, két versenyszámban: a 100 yardos futást a MAC versenyzője, Szokolyi Alajos nyerte (10.8), egy angol mérföldön a cseh Frantisek Horn győzött (5:25.6).

A szövetség megalakulása

Az egyesületi érdekek, valamint a különböző módon rendezett versenyek egyeztetése érdekében szükségessé vált egy irányító szervezet létrehozása. Szokolyi Alajos indítványozta az országos szövetség megalakítását (az ő kezdeményezésére alapult meg később a Magyar Olimpiai Társaság is). 1897. március 21-én, a Magyar Athletikai Club kaszinóhelyiségében lezajlott a Magyar Athletikai Szövetség (MASZ) alakuló közgyűlése. Az elfogadott szabályok szerint hét egyesület vett részt a szavazáson: Fővárosi Vívó Club, Magyar Athletikai Club, Magyar Úszó Egyesület, Pécsi Athletikai Club, Torontáli Athletikai Club, Vasvármegyei Sportegylet és a Wesselényi Vívó Club. A szövetség ellátta a birkózás, az úszás, a vívás, a vízilabda és a súlyemelés szervezeti irányítását is, valamint célul tűzte ki további szakosztályok létrehozását. Utóbbi vállalását – csakúgy, mint az egységes versenyszabályok kialakítását, a csúcsok hitelesítését, nyilvántartását – fő feladatának tekintette.
Bajnokságokat 1903-tól rendezett a megerősödő szövetség, amely egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a vidék atlétikájának megszervezésére. 1913-ban már 127 versenyt rendeztek, s 100 fölé emelkedett az egyesületek száma. 1911-től bevezették a versenyzők igazolását; az egyesületi tagok létszáma hamarosan 4000 fölé emelkedett.

Magyarok a nemzetközi versenyeken és az első aranykor

A magyar atléták 1896-ban részt vettek az első újkori olimpián. Dáni Nándor (MAC) második helyezett lett 800 m síkfutásban. Szokolyi Alajos 100 m síkfutásban, míg Kellner Gyula (BTC) 40 km-es maratoni futásban ért el harmadik helyezést. /Szokolyi az első újkori olimpia első versenyszámának első előfutamában, 1-es rajtszámmal az első volt, aki szólítás után a rajtvonalra léphetett. Hazatérve lelkesen tanította társainak az Orczy-kertben az amerikaiaktól ellesett „kéz-startot”./
A MASZ fokozatosan a legjelentősebb sportszervezetté vált, és korán elkezdte a nemzetközi kapcsolatok kiépítését is. Az első válogatott viadalra 1912. augusztus 5-én, Budapesten került sor Ausztria és Magyarország csapatai között. 1913-ban Mezei-Wiesner Frigyes (BEAC) 300 méteren (36,4 mp), Rajz Ferenc (MTK) pedig 500 méteren (67,6 mp) világcsúcsot állított fel – ezek a magyar atlétika első, hitelesített világcsúcsai.
1900-ban lett olimpiai bajnok Bauer Rudolf diszkoszvetésben, Gönczy Lajos pedig magasugrásban ért el harmadik helyezést. Bauer a modern stílusú diszkoszvetés megteremtője egyben: ő alkalmazta először a fordulással való dobást, amelyet a későbbiekben minden atléta átvett. 1908-ban a Simon Pál, Mezei-Wiesner Frigyes, Nagy József, Bodor Ödön összeállítású váltó, 1912-ben pedig a gerelyhajító lelkész: Kóczán Mór lett bronzérmes.
Az első világháborúban több kiváló versenyzőnk vesztette életét, az újabb eredményekre majd tíz évet kellett várni. A sportblokád megtörését követően a húszas évek közepén ismét magára talált a magyar atlétika, a harmincas évek pedig meghozták a nemzetközi sikereket. A két világháború közötti nagyobb világversenyek, köztük a négy olimpia, a két Európa-bajnokság küzdelemsorozatai és az azokon elért eredmények az időszakot a magyar atlétika első fénykorává tették.
1924-ben Somfay Elemér állhatott fel az olimpiai dobogóra, miután ötpróbában második lett. Az első szabadtéri Európa-bajnokságon (1934. Torinó) futóink és dobóink jeleskedtek, első bajnokaink: Szabó Miklós, 800 m síkfutásban és Kovács József, 110 m gátfutásban.
Az 1930-as években tért hódított a női atlétika is Magyarországon. Az első női háziversenyt a Magyar Királyi Testnevelési Főiskolán tartották, az első nyílt versenyt pedig 1927-ben rendezték. 1931-ben megalakult az első női egyesület, az Olimpia Dolgozó Nők Sportegyesülete, amely kézi- és kosárlabdával is foglalkozott.
Az évtized legnagyobb diadalát Csák Ibolya aratta, aki 1936-ban – kiélezett versenyben – megnyerte a berlini olimpia magasugró-versenyét, ezáltal megszerezte magyar női atlétika első olimpiai bajnoki címét, majd (némi közjáték után) ő lett 1938-ban a sportág első női Európa-bajnoka is. Ő volt az első nő a világon, aki 160 cm fölé tudott ugrani!

A második aranykor

Noha a második világháború a magyar atlétikának is súlyos veszteségeket okozott, 1945 nyarán már bajnoki versenyeket rendeztek több számban, ősszel osztrák–magyar női válogatott viadalra is sor került, egy évvel később pedig már működött a teljes bajnoki rendszer.
Az atlétika – politikai okokból – kiemelt figyelmet kapott. Az 1948-as londoni olimpia sikerei egyértelműen bizonyították a sportág fejlődését. Németh Imre kalapácsvetésben, Gyarmati Olga távolugrásban olimpiai bajnok lett. Távolugrásban akkor rendeztek először nők számára versenyt az olimpián (férfiaknak már 1896-tól), tehát Gyarmati a sportág első olimpiai bajnoknője. Németh győzelme pedig azért volt jelentős, mivel megelőzően csaknem ötven évvel korábban nyert férfi atlétánk (Bauer Rudolf) az olimpián. Az erőteljes állami támogatás, a válogatott tagjainak szervezett felkészítése az egyes világversenyekre rendre meghozta gyümölcsét: az 1952-es helsinki olimpián több bronzérem is született, Csermák József pedig aranyérmet szerzett kalapácsvetésben.
Az 1950-es évekre tehető a magyar atlétika második fénykora. A műszaki és technikai fejlődés jóvoltából a 60-as évektől Magyarországon is lehetővé vált a kor színvonalán történő felkészülés és versenyzés. Az említett két évtizedet olimpiai, Európa-bajnoki és főiskolai világbajnoki győzelmek tették emlékezetessé a sportágban. A magyar közép- és hosszútávfutás világhírűvé vált: Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László 1500 m-től 10 000 m-ig az összes világcsúcsot elhódította a nagy futó múlttal rendelkező svédektől és finnektől. Kalapácsvetésben Németh Imre és Csermák József mellett Zsivótzky Gyula is felért a csúcsra: két ezüstérme után az 1968. évi olimpián aratott győzelmet. A mexikóvárosi olimpia azért is emlékezetes, mert Németh Angéla gerelyhajító személyében először győzött magyar női dobóatléta az olimpián.

A hullámvölgyektől napjainkig

Az 1972-es müncheni olimpia után hullámvölgybe került a magyar atlétika. A sportág hazai visszaesése a 70-es évek végétől észlelhető. Született néhány kiemelkedő eredmény, de az elvárt jó szereplés elmaradt. A magyar sportvezetés – felismerve a sportág kedvezőtlen helyzetét – hosszas elemzés után megalkotta az ún. atlétikai állásfoglalást. A szervezési rendek változásai, a sportág szerkezetének átalakítása azonban nem hozta meg a várt felemelkedést.
Ugyanakkor számos jelentős atlétikai versenyt rendeztek: a hagyományos olimpiai játékok és az Európa-bajnokságok mellett 1983-ban már világbajnokságot, majd az ifi vb-t, valamint az utánpótlás Európa-bajnokságot is megrendezték, amelyen sportolóink érmés helyezéseket értek el (Bagyula István – rúdugrás, Zsivótzky Attila – tízpróba, stb.).
A 80-as évek közepén akadt azonban „hullámhegy”, amelyről a magyar sportkrónika hajlamos megfeledkezni. 1984-ben rendezték meg a New York-i Fáklya Játékokat, amely minden idők legsikeresebb paralimpiai szereplését jelentette a mozgás- és látássérült magyar sportolóknak köszönhetően – atlétáink számára is. Számtalan ezüst- és bronzérem mellett Oláh József magasugrásban, Szabó Tibor pedig súlylökésben lett paralimpiai bajnok.
1985-ben Siska Xénia megszerezte hazánk első és egyetlen fedett pályás világbajnoki aranyérmét, 60 m gátfutásban.
1991-ben Gyulai Istvánt, a Magyar Atlétikai Szövetség alelnökét az IAAF főtitkárává választották. A sevillai kongresszuson dr. Pikó Károlyt az IAAF orvosi, Szalay Péter pedig a média bizottság tagja lett. Az Európai Atlétikai Szövetség 1999. évi őszi kongresszusán ismét a szövetség alelnökévé választotta dr. Schulek Ágostont (a MASZ elnökét), Nyerges Mihályt (a MASZ alelnökét) pedig újra megválasztották az EAA Marketing Bizottságának tagjai közé.
Olimpiai győzelemnek húsz év múltán örülhetünk – Kiss Balázsnak köszönhetően, aki 1996-ban szerzett aranyérmet kalapácsvetésben. Ugyan Európa-bajnokságokon, világbajnokságokon és fedett pályás világversenyeken számos érmes helyezést értek el a magyar sportolók – futó-, ugró- és dobószámokban egyaránt – olimpiai győzelem nem született.
Sajnálatos módon botrányok tarkították a 2000-es évek magyar atlétikájának történetét: Fazekas Róbert diszkoszvetőnk a 2004-es athéni olimpián első helyezést ért el, de a doppingvizsgálaton nem tudott megfelelő mintát adni, majd elhagyta az ellenőrzés helyszínét. Doppingvétség (elégtelen mintaadás) miatt kizárták a versenyből. Annus Adrián kalapácsvetőnk szintén megnyerte az olimpiai versenyt, s mindjárt el is vesztette azt, szintén doppingvétség miatt.
Az ezredfordulót követően a botrányok ellenére is a kalapácsvetés maradt a legeredményesebb atlétikai sportágunk, elsősorban Pars Krisztiánnak köszönhetően, aki számos egyéb érme mellett aranyéremmel koronázta meg pályafutását a 2012-es londoni olimpián.
Paralimpikonjaink közül napjainkban a Biacsi testvérpár számít a legeredményesebb, közülük Ilona paralimpiai bronzéremmel is büszkélkedhet, 2012-ben.