Birkózás sportágtörténet

A birkózás küzdősport, eszköz nélkül vívott páros harc, amelyben mindkét fél arra törekszik, hogy ellenfelét egyensúlyi helyzetéből kibillentse, kétvállra fektesse vagy több, értékesebb fogást alkalmazva győzze le. A sportág szakágai: a kötöttfogású, a szabadfogású, illetve a női birkózás. A versenyeket több súlycsoportban rendezik meg.

A birkózást az emberi önvédelmi ösztön hozta létre. Ez az ösztön virtussal és szertartási játékokkal ötvöződött. Ezt bizonyítják többek között az i. e. 3. évezredből származó leletek, amelyeket az egykori Mezopotámia területén találtak. Az egyik legrégebbi az iraki Khafaji településnél előkerült, körülbelül i. e. 2600-ból való szobrocska, amely küzdelem közben ábrázol két birkózót. A későbbi emlékek szerint a sumérok versenyeket rendeztek az újévi ünnepek alkalmából Marduk isten tiszteletére, és a versenyszámok között a birkózás is szerepelt. A Gilgames-eposzban a király és Enkidu, az agyagból és nyálból gyúrt vadember többször birkóznak egymással.
Igen gazdagok az egyiptomi birkózással kapcsolatos leletek. Körülbelül négyezer éves az a közel kétszáz birkózójelenetet megörökítő falfestmény, amelyet a Beni Hasan temető 15. sírkamrájában találtak. E képek már mozgássorokat ábrázolnak, sőt birkózást földharcban is megjelenítik.
Az ókori görög testkultúra alapvető része volt a birkózás, ami a harci képzést is jól szolgálta. Az ókori olimpiák műsorán először i. e. 708-ban szerepelt (kezdetben a pentatlon része volt, később pedig kialakult erőteljesebb változata, a pankration is). Súlycsoportok nem voltak, az egész testen lehetett fogásokat végrehajtani, és időben sem korlátozták a küzdelmet. Az volt a győztes, aki a versenybíró döntése szerint háromszor a földre vitte az ellenfelét úgy, hogy annak háta, könyöke vagy a térde érte a földet. Megkülönböztettek álló és fekvő helyzetű birkózást, de a pentatlonban csak álló helyzetben birkóztak.
A rómaiaknál a birkózás, amelyet a legjobbak hivatásszerűen űztek, már a szórakoztatás része volt, szinte állandóan szerepelt a különböző vetélkedések, cirkuszi, katonai rendezvények programjában.
A középkor századaiban a birkózás eltérő módon, társadalmilag meghatározott formák szerint fejlődött. Az ókori görög birkózás hagyományának egyik felelevenítője a 15. században iskolát alapító humanista pedagógus, Vittorino da Feltre volt; az ún. mantovai iskola egységes szabályait idővel egész Itália átvette. Ugyanakkor a 15. századra kialakultak a népi birkózás különböző fajtái; sok közülük a mai napig fennmaradt, sőt néhány országban a későbbi versenybirkózás meghatározójává vált. A 14-15. században a lovagi birkózás szerepe is megnövekedett. A 15–16. században a mai Németország, Franciaország és Anglia területén, a királyi udvarokban birkózótornákat rendeztek. Ez idő tájt a kiterjedt török birodalomban is előszeretettel művelték virtusból, dicsőségszerzés, illetve erőfitogtatás céljából, de a harci képzést is jól szolgálta a birkózás.
Az olajbirkózás ma komoly pénzdíjakkal járó vetélkedés Törökországban.
A 18-19. századi Európában – így hazánkban is – leginkább a cirkuszi birkózó-bemutatók fejlesztették tovább a hagyományokat, nagyban hozzájárulva a hivatásos birkózás kialakulásához. Európában a kötöttfogású (graeco-roman: a sportág eredeti elnevezése a görög-római előzményekre utal), Amerikában a szabadfogású stílust űzték. A kötöttfogású birkózásban tilos az ellenfelet derékvonal alatt megfogni, gáncsolni, a lábat fogások végrehajtása közben cselekvőleg használni. A szabadfogású birkózásban megengedett a derékvonal alatti fogás, a gáncsolás és a láb cselekvő használata.
A modern birkózás kialakulása a franciák érdeme. Hivatásos díjbirkózóik a 19. század elejétől Európa cirkuszaiban léptek fel, az általuk képviselt stílus vált a kötöttfogású szakág alapjává. Tőlük vették át a birkózás fogásait a németek és a skandináv államok is.
Az 1896-os olimpián súlycsoportok nélkül rendezték meg a kötöttfogású birkózás küzdelmeit. Az első győztes Carl Schuhmann , német tornász volt. A következő olimpián a sportág nem szerepelt a programban, 1904-ben pedig csak szabadfogású versenyek voltak, hét súlycsoportban. Először az 1908-as londoni játékokon avattak bajnokot mindkét számban. Az első, még nem hivatalos Európa-bajnokságot 1898-ban, az első világbajnokságot 1904-ben rendezték meg, mindkettőt Bécsben. Az első szabadfogású világbajnokságra 1951-ben került sor, Helsinkiben. Az első hivatalos, kötöttfogású Európa-bajnokságnak Budapest (1911), a szabadfogásúnak Párizs (1929) adott otthont. 1966-tól évente tartanak világ- és Európa-bajnokságokat, kivéve az olimpiák éveit, amikor világbajnokságot nem rendeznek.
A birkózás első nemzetközi szervezetét, a Nemzetközi Nehézatlétikai Szövetséget (Internationaler Amateur Verband für Schwerathletik, IAVS), amely összefogta a birkózás, súlyemelés és a kötélhúzás sportágat is, 1913-ban alapították Berlinben. Első elnöke dr. Tatics Péter, titkára Csanádi Mór volt. Utódszervezete 1921-ben Lausanne-ban jött létre Nemzetközi Amatőr Birkózó Szövetség (International Amateur Wrestling Federation, 1954 óta Fédération Internationale de Lutte Amateur) néven.
A birkózás, mint párviadal első magyar vonatkozású említése a Botond-mondában található. Az Anonymus Gestájában és a Képes Krónikában is felbukkanó történet szerint Botond, a 10. században élt köpcös vitéz, miután buzogányával betörte Bizánc érckapuját, birokra kelt egy óriás termetű görög bajnokkal, és földhöz teremtette őt.
A Magyar Anjou-legendárium darabja, mely szerint Szent László király (1046-1095) birokra kel a kun harcossal, a középkori művészet egyik kiemelkedő vándormotívumává vált, a faliképsorozatok számos templomban megtalálhatóak. Már-már a sportág előzményének tekinthető a Mátyás király udvarából, az 1470-es évekből származó történet, mely szerint Galeotto Marzio, a neves tudós – aki jó ismerője volt a mantovai birkózóstílusnak – egy ízben kiállt egy Alesius nevű erőművész ellen, és bravúros győzelmet aratott felette. A népi birkózásnak is megvoltak a maga alkalmai a középkortól: főként a pusztai pásztorünnepek, a csikónyírás, illetve a Dömötör-napi vetélkedések, valamint a pünkösdi királyválasztások próbái.
A 19. században Magyarországon is megjelentek a francia birkózómesterek. Az első bemutatóra, Jean Dupuis fellépésére 1835-ben, a budai Horváth-kertben került sor. Az első, ismert magyar hivatásos birkózó Toldy János néven állt a pesti közönség elé 1846-ban, a Városligetben. Az 1860-as években az egyleti dísztornák alkalmával is rendeztek birkózó-mérkőzéseket. Végül az 1875-ben alapított Magyar Athletikai Club (MAC) 1883. március 14-i házi versenyén, a Nemzeti Lovardában lezajlott az első modern magyar birkózóverseny, amelyen a sokoldalú és ambiciózus sportember: Vermes Lajos, a palicsi (előolimpiainak is nevezett) játékok kezdeményezője győzött.
1893-ban megalakult a MAC birkózó szakosztálya. Abban az évben a hivatásos lengyel versenyző, Wladyslaw Pytlasinski hónapokon át oktatta a magyar sportolókat a kötöttfogású birkózás fortélyaira. Rövidesen elkezdtek birkózni olyan jelentős, fővárosi klubokban, mint a Budapesti Torna Club, az MTK, a III. kerületi TVE vagy a BBTE. Párhuzamosan: nőtt a versenyek száma és a sportág népszerűsége. A viadalok eleinte súlycsoportok megjelölése nélkül zajlottak, nem voltak egységes szabályok sem, de az már nyilvánvalóvá vált, hogy a kötöttfogású (görög-római) birkózás végképp kiszorította a 19. században még sokak által művelt, ún. „magyar” stílust. (Utóbbiban a küzdők nyakat, kart és vállat nem foghattak, nem gáncsolhattak; két karjukat szorosan az oldalukhoz szorítva arra törekedtek, hogy ellenfelüket derekánál átkarolják, és földre dobják. Az számított legyőzöttnek, aki hátával vagy egyik vállával és az ellentétes sarkával a földet érintette.)
Az 1890-es évek kiemelkedő egyéniségei a sokoldalú Réthy Menotti és Tatics Péter voltak. 1899-ben rendezték meg az első országos versenyt, amely egyben az első viadal volt, ahol súlycsoportokat vezettek be. A súlycsoportok győztesei megmérkőztek az abszolút első helyért. A döntő mérkőzésen Zlinszky István (MAC) legyőzte az akkor 19 éves Weisz Richárdot (MTK).
1901-ben a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) felkarolta a birkózást, és szakosztályt alapított, amelynek elnöke Brüll Alfréd, előadója Vida Henrik (nevéhez fűződik az első szabályok kidolgozása és rögzítése) lett.

Weisz Richárd

1903-ban, a MASZ megbízásából az MTK rendezte az első országos kötöttfogású bajnokságot, két súlycsoportban. A könnyűsúly győztese Erődy Béla, a nehézsúlyé Weisz Richárd volt. A szabályok szerint a két győztesnek meg kellett mérkőznie a bajnoki címért, amelyet Weisz Richárd szerzett meg, így ő lett Magyarország első birkózóbajnoka. 1904-ben a bajnokságot már három súlycsoportban írták ki, s mindhárom győztest bajnoknak tekintették. 1905-től a MASZ teljes körűen felügyelte a birkózást; Brüll Alfrédot – aki mecénása is volt a sportágnak – bízták meg az elnöki teendők ellátásával Abban az évben vívta a magyar csapat első nemzetközi mérkőzését, de 8:4 arányban alulmaradt az osztrákokkal szemben. 1907-ben rendezték az első junior versenyt, Debrecenben pedig az első főiskolai bajnokságot. 1908-ban, Londonban a magyar birkózósport megszerezte első olimpiai győzelmét: Weisz Richárd kötöttfogásban (nehézsúly) látványos technikával diadalmaskodott. Sikere előmozdította a honi birkózósport fejlődését.

Hivatalos és nem hivatalos világ- és Európa-bajnokok

Európában a századfordulótól kezdve, olykor évente többször is rendeztek világ-és Európa-bajnokságokat, amelyeket a nemzetközi szövetség – később – nem ismert el hivatalos versenynek. Budapest 1910 és 1913 között négy kontinensbajnokságnak adott otthont, közülük az 1911-es számít hivatalosnak. A magyar birkózók sikert sikerre halmoztak ezeken a tornákon: tizenegy arany-, tíz ezüst- és tizenhárom bronzérmet szereztek. Első Európa-bajnokaink a pehelysúlyú Márton Károly és a könnyűsúlyú Grozescu Mihály. 1910-ben Varga Béla (az 1912-es olimpia bronzérmese) félnehézsúlyban, 1911-ben Fischer Tibor nehézsúlyban lett (nem hivatalos) világbajnok.
A magyar versenyzők képzésében a századfordulótól kezdődően részt vettek a korszak nagy népszerűségnek örvendő hivatásos birkózói, akiket – bár bemutatóikat és versenyeiket többnyire Európa nagyvárosainak cirkuszaiban tartották – a közönség elsősorban kiemelkedő sportembereknek tartott. Küzdelmeik sporteseménynek számítottak.
Weigand János mester nagyban hozzájárult első olimpiai bajnokunk, Weisz Richárd sikereihez. Később a Czája-testvérek (közülük a leghíresebb, János, 1910 és 1924 között hatszor volt profi világbajnok) segítettek az amatőrök felkészítésében. A húszas években a profi birkózás háttérbe szorult.
1914 tavaszára a birkózósport – szervezeti értelemben – kinőtte a MASZ szakosztályának kereteit. Radvány Jenő vezetésével lépések történtek egy önálló, nehézatlétikai szövetség létrehozására, de az első világháború kitörése gátat vetett a kezdeményezésnek.
A gazdasági nehézségek ellenére a háború után egyre több szakosztály alakult, elsősorban a vidéki, illetve a munkásszakosztályok száma gyarapodott.
1920-ban Magyarország mint háborúban vesztes nemzet nem képviseltethette magát az antwerpeni olimpián, de a magyarok igen sikeresek voltak az év világbajnokságán; első hivatalos világbajnoki címünket Radvány Ödön szerezte könnyűsúlyban.
A szövetség megalakulásától a második világháborúig
1921. március 16-án, Budapesten, az Aradi u. 10-ben, a Rőser-féle tanintézet dísztermében – 17 szakosztály képviselőinek jelenlétében, 1011 taggal -megalakították a Magyar Birkózók Országos Szövetségét (MBOSZ). Elnöke dr. Gerenday György (MAC), társelnöke Brüll Alfréd (MTK), dr. Tatics Péter (Zombori SE), alelnöke Radvány Jenő (BAK), Csanádi Mór (Törekvés), dr. Radnai Sándor (MTK), Szieberth Imre (MÁV-Gépgyári SK), főtitkára dr. Rendek Károly (Kassai AC) lett.
A szövetség magára vállalta az ökölvívás és a súlyemelés ügyeinek az intézését is (a bokszolók 1925-ben önálló szövetséget hoztak létre). Június 26-án rendezték meg az első ifjúsági országos bajnokságot, 91 induló részvételével.
1924-ben a Nemzetközi Birkózó Szövetség Brüll Alfrédet elnökévé, Csillag Miklóst főtitkárává választotta; tisztségüket 1929-ig viselték. Az első csapatbajnokságra 1927-ben került sor, a MAC gárdája végzett az első helyen az UTE és az MTK előtt. Ugyanabban az évben Budapest kötöttfogású Európa-bajnokságot rendezett, amelyen a magyarok remekeltek, két arany- és egy-egy ezüst, illetve bronzérmet szereztek. 1928-ban Keresztes Lajos könnyűsúlyban megnyerte a sportág második magyar olimpiai aranyérmét. 1929-ben Kárpáti Károly ezüstérmet szerzett az első szabadfogású Európa-bajnokságon Párizsban (addig csak az olimpiákon volt szabadfogású verseny). Győzelme hozzájárult a szakág magyarországi elterjedéséhez.
Az 1930-as években – többek között – Kárpáti Károly, Zombori Ödön (a szakág első olimpiai bajnokai 1936-ban), Tunyogi József és Dr. Papp László révén a szabadfogású birkózás eredményesség szempontjából utolérte a kötöttfogásút, ráadásul Budapest 1931-ben megrendezhette a fogásnem Európa-bajnokságát.
Az 1925–1937 közötti időszak – összességében – rendkívül sikeres volt; négy olimpiai és tizennyolc Európa-bajnoki aranyérmet szereztek birkózóink.

Sikereink a második világháború utáni évtizedekben

A második világháború évei alatt sem olimpiát, sem Európa-bajnokságot nem rendeztek. S bár a honi birkózóélet nem állt meg – számos csapatversenyt szerveztek nemzetek, illetve tartományok között, s 1944 kivételével minden országos bajnokságot megtartottak -, a háború megrendítette a sportágat; közel kétszáz birkózó vesztette életét.
Nehéz körülmények között kezdődött meg a szakosztályok újjáélesztése, az edzőtermek, felszerelések pótlása.
A magyar sport első, háború utáni Európa-bajnoki címére mégsem kellett sokáig várni: Bencze Lajos 1946-ban szabadfogásban, a légsúlyúak versenyében győzött.
Tizenkét év után birkózóink Londonban, az olimpián is bizonyították tehetségüket: szabadfogásban egy arany- (Bóbis Gyula, nehézsúly), kötöttfogásban egy ezüst-, illetve két bronzérmet szereztek. 1950-ben Gál József világbajnok lett (kötöttfogás, könnyűsúly), az 1952-es helsinki olimpiáról pedig Hódos Imre (kötöttfogás, légsúly) és Szilvásy Miklós (kötöttfogás, váltósúly) tért haza aranyéremmel.
Az ötvenes évek elejétől a szovjet, a török és az iráni birkózás dominanciája egyre inkább megmutatkozott a világversenyeken. Ugyanakkor Magyarországon is folyamatosan fejlődött a sportág: 1951-ben, 59 szakosztályban már 3400 igazolt versenyzőt tartottak nyilván.
A szövetség 1957-től, a súlyemelősport kiválása után Magyar Birkózó Szövetség néven működött tovább. 1958-ban Budapesten került sor a kötöttfogásúak világbajnokságára. Az időszak – nemzetközi eredményesség szempontjából – ugyan valamelyest szerényebb volt (nem feledve Polyák Imre három olimpiai ezüstérmét és három világbajnoki aranyát, valamint Gurics György világbajnoki címét), mégis megalapozta az elkövetkező, kiemelkedően sikeres évtizedet; 1962 és 1972 között ugyanis 5 olimpiai, 7 világ- és 5 Európa-bajnoki címet szereztek a magyar kötöttfogású birkózók. A sportágnak olyan kiemelkedő egyéniségei voltak, mint a tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt, legendás Kozma István, valamint Polyák Imre, Varga János és Hegedűs Csaba.
Nemcsak a versenyek alkalmával, hanem a sportdiplomácia terén is sikereket könyvelhetünk el. A Nemzetközi Birkózó Szövetség két magyar szakembert is alelnökévé választott: Matura Mihály (aki 1952-től elnökségi tag volt) 1972-től három éven át, míg az 1974 óta elnökségi tag Bíró Mihály 1980-tól egészen 2000-ig töltötte be a tisztséget.

Nagy versenyek Budapesten

A nyolcvanas években Budapest három nagy versenynek adott otthont; 1983-ban – mindkét fogásnemben – Európa-bajnokságra, 1985-ben szabadfogású, 1986-ban kötött- és szabadfogású világbajnokságra került sor a magyar fővárosban. Kaposvár rendezhette a szabadfogású kontinensviadalt, 1992-ben.
A győzelmek pedig sokasodtak: 1973 és 1992 között 5 olimpiai, 12 világ- és 20 Európa-bajnoki aranyérmet nyertek a magyar birkózók. Első és mindmáig egyetlen szabadfogású világbajnoki győzelmünket Kovács István aratta a 82 kilogrammosok között, 1979-ben. A korszak legeredményesebb versenyzői: Rácz Lajos, Kocsis Ferenc, Komáromi Tibor, Farkas Péter és Repka Attila.

Birkózás a rendszerváltás után

A Magyar Birkózó Szövetség, amely szervezi és irányítja a sportág versenyeit, a válogatottak felkészítését, az edző- és bíróképzést, valamint kapcsolatot tart a nemzeti és nemzetközi sportszervekkel, 1993-ban München olimpiai bajnokát – egyben a 100. magyar olimpiai aranyérem tulajdonosát -: dr. Hegedűs Csabát választotta elnökéül, aki a mai napig betölti a tisztséget.1992 után a hazai társadalmi és gazdasági változások kedvezőtlenül hatottak a versenysportra. Ráadásul a Szovjetunió felbomlása következtében kialakult, jóval erősebb nemzetközi mezőnyben nehezebb volt a magyar birkózás hagyományainak megfelelő sikereket elérni. Az évezred végéig Repka Attila két újabb Európa-bajnoki aranya (összesen négyszer nyerte el a címet a kiváló birkózó a 68 kilogrammos súlycsoportban, utoljára az 1996-os budapesti kötött- és szabadfogású kontinensviadalon) gyarapította győzelmeink számát.
Az ezredforduló utáni évek ismét több, emlékezetes versenyt és szép sikereket eredményeztek. Budapest többször is vendégül látta a sportág legjobbjait. 2000-ben és 2001-ben a szabadfogású férfi és női Európa-bajnokságot, 2005-ben és 2013-ban pedig az immár mindhárom szakágat felölelő világbajnokságot rendezhettük meg. 2009-ben Kiss Balázs világbajnok lett a 96 kilogrammos súlycsoportban. Nyolc aranyérmet nyertek a magyar versenyzők az elmúlt másfél évtized Európa-bajnokságain: legutóbb, 2013-ban Lőrincz Tamás a kötöttfogás 66 kilogrammos kategóriájában lett Európa legjobbja.
Utoljára Majoros István szerzett olimpiai bajnoki címet, 2004-ben, 55 kilogrammban. A 2008. évi pekingi olimpián egy ezüst-, a 2012-es londoni játékokon egy ezüst- és két bronzérmet nyertek birkózóink.

Női birkózás

A sportág a nyolcvanas években egyre népszerűbb lett a nők körében, elsősorban Franciaországban és a skandináv országokban nőtt jelentősen az egyesületekben versenyző nők száma. Eleinte kötött- és szabadfogásban egyaránt birkóztak, de rövidesen eldőlt, hogy a női birkózás a szabadfogású szakág szabályai szerint alakul a továbbiakban. 1984-ben létrejött a nemzetközi szövetség női bizottsága, és hamarosan elkezdődtek a nagy versenyek előkészületei is.
1987-ben Norvégiában került sor az első női világbajnokságra, majd 1989-ben a svájci Martigny-ben közös világbajnokságon szerepeltek nők a férfiakkal. 2000-ig önálló világversenyt rendeztek a női birkózóknak, 2001-ben, Szófiában azonban ismét közös vb-n szerepeltek a női és a férfi birkózók. A 2005-ben, Budapesten megrendezett vb jelentette az igazi áttörést: azóta mindhárom szakág részvételével zajlanak a világbajnokságok. A női birkózók minden évben versengenek; csak 1988-ban és 2004-ben nem került sor női vébére.
Az első Európa-bajnokságot a franciaországi Dijonban rendezték, 1988-ban. Néhány év szünet után 1993-ban, majd 1996-ban folytatódott az európai szintű versengés, azóta minden évben megrendezték a kontinensviadalt; 1997-től – általában felváltva – egyik vagy másik férfi szakággal együtt. A 2005-ös várnai Európa-bajnokság óta a három szakág közös versenyen avatja a földrész legjobbjait. A női birkózás a 2004. évi athéni játékokon szerepelt első alkalommal az olimpia műsorán

A magyar női birkózás első sikerei

A kilencvenes években fejlődésnek indult magyar női birkózás első számottevő eredményei a kétezres években születtek. A 2000. évi budapesti Európa-bajnokságon már öt versenyzőnk állt rajthoz, az első magyar világbajnoki induló, Godó Kitti 2002-ben, az 55 kilogrammos kategóriában hatodik lett. 2004-ben Vatai Lászlót nevezték ki szövetségi kapitánynak és szakágvezetőnek.
A szakág első világbajnoki érmét Sastin Marianna szerezte: 2005-ben Budapesten, az 59 kilogrammosok versenyében ezüstérmes lett. Azóta nem telt el úgy év, hogy a sportág legsikeresebb magyar hölgye ne állt volna valamelyik nagy verseny dobogóján; második világbajnoki ezüstje mellett egy bronzot, az Európa-bajnokságokon egy ezüstöt és három bronzot gyűjtött. A 2013-as budapesti világbajnokságon pedig felért a csúcsra: az 59 kilogrammos súlycsoportban nem talált legyőzőre. Sastin a magyar női birkózósport eddigi egyetlen képviselője az olimpián; 2008-ban és 2012-ben is kvalifikálta magát a 63 kilogrammos súlycsoportban.
Ám a sportág dicsőséglistáján már nem csak az ő neve szerepel: az 51, majd 55 kilogrammban versenyző Barka Emese egy vb- és két Eb-bronzérmet, az 51 kilogrammos Szabó Emese pedig egy Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett az elmúlt években.