Az evezés sportágtörténete

Az evezés olyan állóképességi vízisport, melynek során menetiránynak háttal, guruló ülésen ülve, a hajó oldalához erősített forgó szerkezetnek támasztott lapáttal hajtják előre a sporteszközt, ami különböző hosszúságú hajó lehet.

A kezdetek

Az őskori ember a folyó- vagy állóvizeken való átkeléshez először természet adta segítséget (pl. úszó farönk), később különböző anyagokból készített eszközöket (pl. kivájt farönk, tutaj, vagy nádkötegekből összeerősített hajó) használt. Az ókori népek alkalmaztak először evezőlapátot, sőt az egyiptomiak és a föníciaiak már versenyeztek is hajóikkal a nyílt tengeren. A sport jellegű evezésről az ókori görög kultúra idejéből származnak az első adatok: a Kr. e. 5–4. században, Athénban, az argoliszi Hermionéban, majd a szicíliai Segestában rendeztek evezősversenyeket.
A tengeri kereskedelmi flottájáról híres középkori Velencei Köztársaságban a 14. században számolnak be először a források hivatásos hajósok (gondolások) között megrendezett versenyről. A 16. században Angliában, a Temzén rendezték az első evezősversenyt. A modern evezőssport is a briteknél és skótoknál alakult ki a 18. század folyamán. A Temze fölső folyása mentén élő főrendi urak, mágnások bárkákon közlekedtek Londonba, a parlamenti ülésekre. A királyi bárkát tíz-, a főurakét nyolcfős legénység hajtotta, ez utóbbi vált gyakorlattá az egyetemi ifjúság körében is. A mára legendássá vált Oxford – Cambridge, egyetemek közötti nyolcas versenyt első ízben 1829. június 10-én rendezték meg a Temzén a Putney és Murtlake közötti, mintegy 6840 méteres távon. A győzelmet az oxfordiak szerezték meg, a verseny pedig évszázados hagyománnyá lett, ma is megrendezik, minden tavasszal. A világ második legismertebb evezősversenyét, a Royal Henley regattát 1839-ben rendezték meg először, míg az amerikai Yale és Harvard egyetemek párharcának története 1852-ben kezdődött. Az evezés az angolszász területekről fokozatosan terjedt át a kontinens országaiba, s főleg a tehetős középréteg és a felsőbb osztályok fiataljai körében vált népszerűvé. A világ első evezős világbajnokának a torontói Edward Hanlantot tekintik, aki már profinak minősül, hisz megélhetését az evezésnek, pontosabban a versenyekre feltett pénzösszegeknek is köszönhette. Jellegzetes viselete a feltűnő, égszínkék öltözet volt. Beceneve is innen ered: “a fiú kékben”.

Az evezésről általánosságban

Szakág szerint lehet váltott és párevezés, versenytípus szerint pálya- (regatta) és folyami verseny, illetve normál és könnyűsúlyú evezősverseny. A táv 2000 m, de rendeznek rövid távú (1000 m, 1500 m) versenyeket is, elsősorban 15 évnél fiatalabb indulók részére. A nevezett résztvevők számától függően előfutamokat, középdöntőket és döntőket rendeznek. A versenyeket állóvízi (tó, folyó holtága, mesterségesen épített pálya), bójákkal tagolt pályán rendezik.
A férfiak és a nők versenyében egyaránt nyolc-nyolc számban lehet indulni: három párevezős és öt váltott evezős hajóegység van, illetve a könnyűsúlyú egységek. A váltott és párevezős elnevezések azt jelzik, hogy a versenyzők egy vagy két lapáttal eveznek. Párevezős hajók esetén a versenyzők két lapáttal, míg váltott evezők esetén egy lapáttal eveznek, miközben a menetiránnyal háttal ülnek (kivéve a kormányost – ha van).
A hajók régebben könnyű fából (pl. kőris, fenyő, cédrus) készültek, de a versenyhajók anyaga ma már szinte kizárólag műanyag vagy szénszál. A cél az, hogy a hajó minél könnyebb legyen, ugyanakkor megfelelően erősnek is kell lennie, hogy az erőhatásoknak ellen tudjon állni. Az egypárevezős hajó akár 14 kg is lehet, s a nyolcas sem éri el a 100 kg-ot.

Technikai újítások

Eleinte a viszonylag széles hajókban, bárkákban az evezőlapátot a hajó oldalába, a palánkon kialakított vájatba helyezték. 1828-ban, Angliában alkalmaztak először fából készült külvillát a hajó palánkjára erősítve, amelynek vasból készült változatát – 1830-tól – az Amerikai Egyesült Államokban használták. 1860-tól forgóvillával támasztották meg a lapátot, ami szintén megkönnyítette az evezést.
Az 1873. évi Oxford-Cambridge regattán bőrnadráguk befaggyúzásával, a fix ülésen való előre-hátra csúszással igyekeztek előnyre szert tenni a versenyzők. 1883-ban egy német evezős megszerkesztette az első gurulóülést, aminek segítségével – lábtartóra támaszkodva – a láb is bekapcsolódhatott a mozgásba, így az evezés kevésbé volt megterhelő a hát és a derék számára.
1959-ben építettek és használtak világversenyen először olyan hajót (kormányos kettest), amelyben a kormányos nem a vezérevezőssel szemben ült, hanem a hajó orrában, a légszekrényben elfektetve helyezkedett el. Az 1981. évi müncheni világbajnokságon versenyzett a németek klasszisa, Michael Kolbe olyan hajóban, amelyben nem az ülés, hanem a villapár gurult. Az ilyen építésű hajók használatát a FISA a későbbiekben nem engedélyezte.
Svájcban kísérleteztek olyan hajó építésével is, amelyben az evező sportoló a klasszikus mozgással ellentétben: menetiránnyal szemben haladt. A kísérlet nem vált be. Elterjedt viszont a könnyebb és biztonságosabb szállítás érdekében szétszerelhető, főleg nyolcas hajók konstrukciója. Napjainkban a legmodernebb technika is jelen van a sportban: GPS (műholdas) helymeghatározó rendszeren alapuló időmérés formájában.

Versenyek

Az evezés tömeges elterjedésével és a gombamód szaporodó klubok létrejöttével szükségessé vált a nemzeti szövetségek összefogása, így életre hívták a Nemzetközi Evezős Szövetséget (Federation Internationale des Sociétés d’Aviron, FISA). Olasz kezdeményezésre, Belgium, Hollandia, Olaszország és Svájc részvételével 1892-ben, Torinóban alakult meg. A szövetség 1893-ban az Olaszországi Ortában megrendezte az első Európa-bajnokságot, amelyen egyelőre csak férfiak vehettek részt, kormányos négyes és nyolcas hajóegységekben. Az évente megrendezésre kerülő Eb-n a program a kormányos kettessel (1894), a kétpárevezőssel (1898), a kormányos nélküli kettessel és a kormányos nélküli négyessel (1920-as évek) bővült. A nők 1954-ben indultak először Európa-bajnokságon, az ifjúsági versenyzők számára pedig 1970-ben rendezték az első világbajnokságot.
Az evezés a kezdetektől fogva szerepelt az újkori olimpiák programján, azonban az elsőn – az 1896. évi athénin – a viharos időjárás miatt elmaradtak az evezősversenyek. A montreáli olimpián (1976) szerepelhettek először női evezősök a programban, hat versenyszámban.
1962 óta rendeznek világbajnokságot a sportágban. 1974-ig négyévente, ezt követően viszont már az olimpiák között minden évben sor került rá. Ugyanattól az évtől kezdve a női versenyzők is részt vehettek a világbajnokságokon. 1984-ben a FISA római kongresszusán döntést hoztak arról, hogy a nők számára is 1000-ről 2000 méterre emelik a versenytávot.
1984-ben ismét kibővült a világbajnokságok, s az egyéb világversenyek programja, ugyanis a férfiak és a nők számára – ifjúsági és felnőtt korcsoportban egyaránt – bevezették az ún. könnyűsúlyú kategóriát, vagyis a meghatározott egyéni és csapatátlagsúlyú versenyzők külön versengtek. 1996 óta néhány könnyűsúlyú versenyszám az olimpiák programjának is részévé vált. 2007-ben, 34 évi szünet után, a FISA ismét engedélyezte az Európa-bajnokságok versenysorozatát. 2008-ban az evezést felvették a paralimpiai versenyek programjába is.
A FISA 2001 óta rendez masters világbajnokságot a veterán evezősök számára, továbbá 2005 óta a 23 éven aluliak világbajnokságát, 2007 óta pedig a tengeri evezés világbajnokságát. 2002 óta szerepelnek a világbajnokság programján adaptív versenyszámok a mozgássérültek részére, és 2009-től a szellemi fogyatékosok részére kiírt kormányos négyesben is hirdetnek világbajnokot.

A magyar evezőssport kezdetei

Az evezés, mint sporttevékenység magyarországi meghonosítása gróf Széchenyi István nevéhez fűződik, aki barátjával báró Wesselényi Miklóssal, 1823-as angliai útja során ismerkedett meg a sportszerű evezéssel. Hazatérve – 1826-ban – Londonból kétevezős hajót hozatott magának, majd a sportág népszerűsítése céljából 1827. május 16-án Bécsből Pozsonyba evezett. A sporttörténeti jelentőségű eseményről maga írt jegyzőkönyvet naplójába. 1830-ban végigevezte a Dunát Pest-Budától a Fekete-tengerig, s úti beszámolójában már tudatosan kiemelte sportteljesítményét.
1834–35-re tehető a magyarországi evezés intézményszerű megalapozása, amikor is Széchenyi megalapította a Csónakdát, amely úri társasági egylet volt. 1841 áprilisának elején a Csónakda magántársaságából megalakult a Hajós Egylet, amelynek főnemesek: bárók, grófok voltak tagjai, akik képesek voltak az évi 40 forint tagsági díjat megfizetni. A Hajós Egylet 1843. március 19-én megrendezte hazánk első evezősversenyét, amelyen még nem egységesített hajótípusokban eveztek az épülő Lánchíd feletti Duna-szakaszon. A versenyt a négy magyar hídépítő munkás által hajtott, és az Adam Clark által kormányzott „Béla” nevű hajó nyerte meg. 1844-ben a Hajós Egylet – a tagok pártolásának hiányában – megszűnt, s a Csónakdát Széchenyi ismét saját fenntartásába vonta.

Újabb egyletek születése

A szabadságharcot, majd Széchenyi 1860-ban bekövetkezett halálát követően 1861-ben a gróf barátai megalakították az első, sportszerű evezéssel foglalkozó szervezetet: a Buda-Pesti Hajós Egyletet. Az evezés iránti érdeklődés pedig lassanként a vidéki városokban is megjelent. Pozsonyban – mint a mágnás ifjak exkluzív klubja – megalakult a Pozsonyi Hajós Egylet (1862), majd megkezdte működését a Paksi Hajós Egylet (1864), a Mohácsi Csolnakázó Egylet (1869), a Szegedi Csolnakázó Egylet (1870), a Nemzeti Hajós Egylet (1871 – mely az 1861-ben megalakult Buda-Pesti Hajós Egylet jogutódja volt) és a Győri Csónakázó Egylet (1877).
1863. április 16-án rendezték Pozsonyban az első nyilvános versenyt, majd június 8-án az első fővárosi regattát, utóbbi 1 angol mérföldes távon, a Margit-sziget déli csúcsától az Akadémia épületéig, közel harmincezer néző előtt zajlott.
Bedő Albert, a Nemzeti Hajós Egylet elnöke és Fülepp Kálmán igazgató érdeme, hogy 1891 júliusában – a klubokhoz intézett felhívásukkal – előkészítették az országos szövetség megalakítását. A Magyar Evezős Egyletek Országos Szövetsége (MEEOSZ) 1892. szeptember 21-én alakult, és több, előkészítő értekezlet után 1893. március 12-én – 11 klub részvételével – megtartotta alakuló közgyűlését. Elnökévé a Nemzeti Hajós Egylet elnökét, Bedő Albertet választották. Ugyanabban az évben rendeztek először országos bajnokságot egypárevezősben, győztese Lindtner Sándor volt. A csapathajóknak (kormányos négyeseknek) 16 évvel később (1909) nyílt lehetőségük az országos bajnoki cím megszerzésére.
A hazai versenyek közül a millenniumi regatta a legemlékezetesebb, amelyet I. Ferenc József magyar király is megtekintett. A magyar nyolcas kiélezett versenyben utasította maga mögé a legjobb bécsi csapatot, a Piratot.

Magyar evezősök a nemzetközi porondon

Már az 1880-as évektől kezdve részt vettek magyar evezők nemzetközi versenyeken. Különösen szép sikereket arattak a nagy riválisok otthonában: a bécsi futamokon. A 20. század első éveinek kiemelkedő sportegyénisége, a Pannonia versenyzője: Manno Miltiades, Magyarország, Ausztria és Csehország többszörös egypárevezős-bajnoka, aki a legrangosabb angliai versenyen, a királyi Henley-regattán is futamgyőztes volt.
Olimpián először 1908-ban, Londonban vettek részt magyar evezők. A versenyeket kettesével, egyenes kieséses rendszerben bonyolították. A Pannónia nyolcasa már az első körben kikapott a későbbi győztes angol csapattól, míg az egyesek futamában Levitzky Károly, a Nemzeti Hajós Egylet versenyzője a döntő előtti futamban esett ki. A mai napig vitatott, tekinthetjük-e Levitzkyt harmadik helyezettnek. Bronzérmesnek semmiképpen, hiszen ezen az olimpián evezésben nem osztottak érmet a harmadiknak, ugyanakkor a kieséses rendszer miatt a magyar sportoló meg sem mérkőzhetett a harmadik helyért. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság jelenlegi adatai szerint a magyar versenyző – a német Bernhard von Gazaval holtversenyben – a harmadik helyen szerepel.
Levitzky után kerek negyven évet kellett várni, hogy az ismét Londonban rendezett olimpián felhúzzák a magyar zászlót az akkor már hivatalosan is bronzérmes Szendey Antal, Zsitnik Béla – Zimonyi Róbert, kormányos kettősnek. Újabb húsz év után, Mexikóban az ezüstnégyes, vagyis Melis Zoltán, Csermely József, Sarlós György és Melis Antal állhatott a dobogóra.
Hivatalosan 1913. január 1-jén a MEEOSZ, amely ekkor már 26 tagegyesülettel rendelkezett, az európai országok közül hatodikként belépett a nemzetközi szövetség (FISA) tagjai sorába.
A háborút követően – a vesztes hatalmakkal szemben életbe léptetett szankcióknak megfelelően – FISA-tagságunkat megvonták. A háború utáni első, amszterdami Európa-bajnokságon, 1921-ben csak a rendező Hollandia meghívására, a FISA külön engedélyével indulhattak a magyar versenyzők; nyolcasunk ezüstérmet nyert a kontinensviadalon. Az Eb-t követő kongresszuson – holland javaslatra – visszakaptuk FISA-tagságunkat.
A magyar szövetség neve 1923-tól: Magyar Evezős Szövetség. A MESZ 1926-ban rendezett először vidékbajnokságot, a vidéki klubok versenylehetőségeinek növelése, a vidéki, s azon keresztül az országos evezőssport előremozdítása céljából.

Az első aranyérmek

A két világháború közötti évtizedekben a magyar evezőssport a nemzetközi élvonalba emelkedett. Vezető egyesületeink világklasszis versenyzői itthon és számos nemzetközi versenyen arattak fényes sikereket – hagyományosan kormányos kettes, négyes és főleg nyolcas hajóban, de kormányos nélküli négyesünk is többször nyert érmet az Európa-bajnokságon.
Az 1930-ban, a franciaországi Liége-ben rendezett Eb-n – egypárevezősben – Szendey Béla, korábbi kétszeres Európa-bajnoki ezüstérmes végre bajnok lett.
1932-ben a Boday Pál és Kauser István kétpárevezősben, 1933-ban Götz Gusztáv és Machán Tibor kormányos nélküli kettesben győzedelmeskedett. Győry Károly és Mamusich Tibor 1935-ben kormányos nélküli, 1933-ban és 1934-ben kormányos kettesben (Goreczky László ill. Molnár László kormányzása mellett) nyert. 1932-ben kormányos nélküli négyesünk (Bartók László, Gyurkóczy Károly, Szabó László, Török Zoltán) ért elsőként a célba. Különleges sikersorozatot produkált nyolcasunk: három egymást követő évben (1933, 1934, 1935) Eb-aranyéremmel tértek haza. Nem meglepő, hogy az 1909-ben, az Európa-bajnokságon legeredményesebb nemzet számára alapított Glandaz-díjat 1932-ben, 1933-ban, 1934-ben és 1935-ben is a magyar evezősök nyerték el.
A magyar evezőssport színvonalának elismerését jelentette, hogy 1933-ban Budapest rendezhette az Európa-bajnokságot, 1935-ben pedig – a Pázmány Péter Tudományegyetem 300 éves jubileumának tiszteletére – a főiskolai világbajnokságot. A sikeres lebonyolítás mellett mindkét versenyt 3 aranyéremmel tették emlékezetessé versenyzőink. A fenti eredmények tükrében az 1936-os berlini olimpián elért negyedik és ötödik helyezés csalódást jelentett.
Összegezve: 1938-ig 10 arany- (egypár- és kétpárevezősben, kormányos és kormányos nélküli kétevezősben, négyesben és nyolcasban), 10 ezüst- és 8 bronzérmet nyertek fiaink a nagyvilágban.

A második világháború után

A második világégés során a sportágat minden tekintetben óriási veszteség érte: a csónak- és klubházak nagy része megrongálódott, a Margit-szigeten állók közül több meg is semmisült, a hajópark 60%-a elpusztult, s az élversenyzők közül is sokan életüket vesztették.
1948–49 folyamán „úri sportnak” minősítették az evezést, a nagy múltú klubokat (MAC, Pannonia, Hitelbank, Sirály, Neptun, Hungária, Nemzeti Hajós Egylet) betiltották, a kisebbeket adminisztratív eszközökkel semmisítették meg, illetve egymásba olvasztották, államosították. Pedig 1947-ben a luzerni Európa-bajnokságon a Szendey Antal–Zsitnik Béla páros Latinovits Szaniszló kormányossal bajnoki címet, egy évvel később, az 1948. évi londoni olimpián pedig – Zimonyi Róbert kormányzásával – bronzérmet szerzett.

Színre lépnek a női versenyzők

Az 1950-es évek közepétől a női versenyzők, akik 1955-ben vehettek részt először Európa-bajnokságon, sikereikkel fölülmúlták a férfiakat. Különös figyelmet érdemel Pap Jenőné Méray Kornélia, aki mindjárt az első Európa-bajnoki versenyén bronzéremmel mutatkozott be, amelyet további 2 bronz-, majd – 1958 és 1961 között zsinórban – 4 aranyérem követett.
1965-ben női négypárevezősünk (Pekanovits Mária, Szappanos Zsuzsa, Salamon Ágnes, Fekete Mária és Komornik Margit kormányos) nyert Eb-aranyérmet. Egypárevezőseink 2 bronzérmet, négyeseink 3 ezüst- és 2 bronzérmet, kétpárevezőseink 3, négypárevezőseink 4, nyolcasaink 2 bronzérmet hoztak haza az évtized Európa-bajnokságairól.
Az 1960-as években a férfiak is kiválóan teljesítettek: 1967-ben és 1969-ben Európa-bajnoki ezüstérmet nyertek, az 1968. évi mexikói olimpián pedig szintén ezüstérmet szerzett kormányos nélküli négyes hajónk; az utóbbi két versenyen: Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József és Melis Antal összeállításban.
A 70–es években ismét egy hölgy tűnt fel a hazai és a nemzetközi vizeken: Ambrus Mariann 1975-ben ezüst-, 1977-ben és 1978-ban bronzéremmel térhetett haza a világbajnokságokról. A 80-as évek egyetlen, világversenyen elért eredményét Sarlós Katalin 1989-ben, egypárevezősben szerzett világbajnoki bronzérme jelentette.
1970-ben Magyarország rendezhette a női Európa-bajnokságot Tatán, majd az 1989. évi ifjúsági világbajnokságot, Szegeden.

A rendszerváltás és az új évezred időszaka

1989-ben újjáalakult a Műegyetemi Evezős Club, önálló klubbá alakult a Danubius Evezős Klub, 1990-ben újjáalakult a Nemzeti Hajós Egylet és 1992-ben önállóvá vált a Külker Evezős Klub is.
A következő évtizedekben ismét a férfi evezősök váltak sikeresebbé – a könnyűsúlyú verseny bevezetésével. 1999-ben Kokas Gergely könnyűsúlyú egypárevezősben vb-bronzérmet nyert. A Pető Tibor és Haller Ákos alkotta világklasszis kétpárevezős pedig egy világbajnoki (1999) és egy olimpiai (2000) 5. helyezés után 2001-ben, Luzernben világbajnok lett. Győzelmüket a következő évi, sevillai vb-n megismételték! A Hirling Zsolt-Varga Tamás könnyűsúlyú páros 2005-ben, Gifuban világbajnoki, 2007-ben, Poznanban Európa-bajnoki győzelmével vált a magyar evezősport egyik legsikeresebb párosává.
A Magyar Evezős Szövetség sikerrel pályázott a 2010-es egyetemi világbajnokság megrendezésére, melynek a 2009-ben felújított, a nemzetközi előírások szerint 8 pályásra átalakított, szegedi Maty-éri pálya adott otthont. Varga Tamás új partnere Galambos Péter lett (2013-ban már Matyasovszki Dániel Galambos párja), aki az egyéni számban egyre komolyabb teljesítményeket ért el: könnyűsúlyú egypárevezősben 2010-ben vb-bronzérmes, 2012-ben már ezüst-, 2013-ban szintén bronzérmes lett. Jelenleg ő a magyar evezőssport legeredményesebb versenyzője.