A röplabda sportágtörténete

RÖPLABDÁZÁS

A röplabdázás csapat labdajáték; verseny- és szabadidősport. Hat fős csapatok játsszák, hálóval elválasztott pályán. Cél: a labdát kézzel úgy átütni az ellenfél térfelére, hogy az ne tudja visszaadni. Szakágai: a teremröplabdázás, a strandröplabdázás és az ülőröplabdázás.

Nemzetközi előzmények

A röplabda új keletű sportág, és akárcsak a kosárlabda, Amerikából indult világhódító útjára. A játék alapjait William G. Morgan, a Holyoke YMCA Egyetem testnevelési igazgatója fektette le, 1895-ben. ,,Találmányát” mintonette-nek nevezte el. Morgan olyan szórakoztató, egyben izgalmas játékot akart létrehozni, amely változatosabbá teszi az órákat. Sportját menedzsereknek szánta. Célja az volt, hogy olyan játék jöjjön létre, amelyben nem kell annyit futni, mint a kosárlabdában, mégis érdekes a résztvevők számára.
Eleinte a játékosok fejmagasságban rögzített, teniszhálóval kettéosztott pályán, teremben dobálták egymásnak a kosárlabdát. Leginkább arra tartották alkalmasnak az új sportot, hogy a nyáron, szabadtéren versenyzők télen is tudjanak labdázni.
A játék gyorsan népszerűvé vált, és 1896-ban már nyilvánosan is játszották. Hamarosan a neve is megváltozott. A. T. Halstead Springfieldben volleyballnak, azaz “repülőlabdának” kezdte hívni.
Kezdetben a szabályok sokkal kötetlenebbek voltak, mint napjainkban. Meg lehetett fogni a labdát, nem határozták meg a játékosok számát, a pálya méretét és az érintések számát sem. Ezáltal egyhamar unalmassá vált a játék, ezért több szabályt megváltoztattak, s a módosításoknak köszönhetően gyorsabb, élvezetesebb lett a röplabdázás. Sor került a játékterület meghatározására, kialakítására is. 1918-ban, a játék mozgalmasabbá tétele érdekében a játékosok számát 6 főben véglegesítették. A játék technikája azonban még mindig nem alakult ki határozott formában; például a labdaérintések száma egy-egy térfélen még mindig korlátlan volt.
Az Egyesült Államok után Kanadában, majd igen hamar Ázsiában is elterjedt a röplabdázás. Az 1910-es évek végén már Közép- és Dél- Amerikában is játszották. 1914-ben, Angliában, pár évvel később már Franciaországban is megjelent a sport. A röplabda nyugat-európai térhódításában nagy szerepet játszottak az amerikai katonák.
Az 1920-as években a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megismerték a játékot. 1922-ben, Csehszlovákiában megalakult a világ első röplabda szövetsége. A cseh példa nyomán egyre több ország hozta létre a sportág nemzeti szövetségét, amelyek kapcsolatba léptek egymással, és egyre többször találkoztak. 1938-ban megrendezték az első válogatott mérkőzést is. A találkozón a francia és a lengyel válogatott küzdött meg.
A sport gyors terjedése és fejlődése miatt szükségessé vált egy nemzetközi szervezet létrehozása. 1934-ben – Lengyelország javaslatára – a Nemzetközi (Amatőr) Kézilabda Szövetségen belül létrejött egy technikai bizottság, amely a röplabdával foglalkozott.
Az 1936-os berlini olimpián azonban már tárgyalások folytak egy önálló nemzetközi röplabda szövetség kialakításáról. A kirobbanó II. világháború azonban gátat szabott az elképzeléseknek.
A háború után újra napirendre került a nemzetközi szövetség megalakításának gondolata. 1947. április 18-20.-ra nemzetközi röplabdakongresszust hívtak össze Párizsba. A kongresszuson jelenlevő 14 ország (Belgium, Brazília, Csehszlovákia, Egyesült Államok, Egyiptom, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Magyarország, Olaszország, Portugália, Románia, Uruguay, Jugoszlávia) megalakította a Nemzetközi Röplabda Szövetséget (Federation International Volleyball – FIVB).
Elsőként egységesítették a(z európai és amerikai) szabályokat, létrehozták a játékvezetői bizottságot. Japán és a többi ázsiai ország eleinte nem volt tagja a szövetségnek, s – belépésükig – más szabályok szerint játszották a játékot.
Szintén a párizsi tanácskozáson döntöttek az első Európa-bajnokság megrendezéséről. A döntés értelmében 1948-ban, Olaszországban tartották az első férfi, egy évvel később, 1949-ben, Prágában az első női versenyt, illetve az első férfi világbajnokságot. A FIVB azóta négyévente világ-, kétévente Európa-bajnokságot rendez.
1953-ban a röplabdát felvették az olimpiai, ún. fakultatív sportágak közé. 1964-ben, a tokiói olimpián pedig már, mint olimpiai sportág mutatkozott be a világnak. Azóta minden nyári olimpián szerepelt.
Az 1960-as évek elejétől az egész világon ugrásszerűen megnőtt a röplabdázók száma. Szükségessé vált, hogy a kontinenseknek is legyen irányító szerve. 1962-ben öt, ún. zónabizottság jött létre (Afrika, Ázsia, Dél-Amerika, Közép- és Észak-Amerika, illetve Európa). A bizottságok 1972-től, mint konföderáció működtek együtt, a FIVB felügyelete alatt.
A játék látványosabbá tétele érdekében forradalmi jelentőségű szabálymódosításokat foganatosítottak, s vezettek be az 1990-es években. Ilyen volt többek között: a labdamenet-pontrendszer alkalmazása, a labda lábbal való érintésének megengedése, a libero-játékos bevonása, a labdakezelési hibák enyhébb megítélése.

Magyar történet

Magyarországon a II. világháború után honosodott meg a röplabda. Természetesen előtte is ismerték, pl.: a cserkészek, de rendszeresen és versenyszerűen nem játszották. A zsinórlabdának nevezett játék során két fa közé kifeszítettek egy madzagot, és felette játszottak. A labdát meg lehetett fogni.
A játékot szovjet katonák is űzték, s a sport felkeltette a magyar fiatalok érdeklődését. Nem véletlen, hogy évtizedekig tartotta magát a nézet, miszerint a sportágat szovjet közvetítéssel ismerte meg hazánk. Ám ez csak rész igazság. A II. világháború után a Felvidékről és Lengyelországból is érkeztek olyan szakemberek, akiknek köszönhetően meghonosodott a röplabdasport Magyarországon. Csapatokat szerveztek – először a főváros területén. Mások mellett akkor érkezett az országba Prohászka László, Spányik József, Haulik Béla és Bizik László. A felvidékiek a Ganzban, a lengyelek (pl.: Bieliczki István) az Elektromosban kezdték meg működésüket. Meg kell említeni Patay D. Zsigmond nevét, aki amerikai hadifogsága alatt ismerkedett meg a röplabdával, később Csepelen, mint a sportág első magyar edzője tevékenykedett.
A röplabda – önálló szövetség híján – kezdetben, mint a Magyar Kézilabda Szövetség alapszervezete működött, Hálólabda Szervező Bizottság néven. A szervezet szabálykönyvet adott ki, illetve megszervezte az első magyarországi játékvezetői tanfolyamot.
1946 szeptemberében hírverő tornát rendeztek az Elektromos–pályán. Az esemény olyan sikeres volt, hogy néhány hónappal később, novemberben már nem hivatalos terembajnokságot tartottak a Nemzeti Torna Egylet csarnokában. A versenyen 56 fővárosi együttes lépett pályára, a férfiaknál a Ganz TE, a nőknél az NTE győzött. A főváros mellett vidéken is bajnokságokat tartottak, például Miskolcon, Szegeden, Debrecenben, Kaposváron.
Az esemény után nem sokkal, 1946. december 19-én, a Munkás Sport Központ székházában megalakult a Magyar Röplabda Szövetség. Első elnöke Nonn György, főtitkára dr. Simai László volt. Szövetségi kapitánynak Cséfay Sándort, alkapitánynak Bieliczki Istvánt és Spányik Józsefet választották meg.

Miért éppen röplabda?

A szövetség nevében megjelent a röplabda szó, amelyet a szervezet megalakulása előtt néhány hónappal kezdtek használni. Az elnevezés a Népsport főszerkesztőjének, Feleki Lászlónak köszönhető. Az idegen hangzású kifejezést kerülni próbálta, a hálólabdát nem találta elég kifejezőnek, így az eredeti elnevezés (volley) egyik lehetséges magyar fordítását (röpte) vette alapul. Az új sportág lényege pedig nem más, mint hogy a labdának nem szabad a földre esnie, azaz röpülnie kell. Kézenfekvőnek tűnt az új elnevezés: röplabda, amelyet 1946 végén már mint az ötödik legnépszerűbb sportágat tartották számon Magyarországon.

Magyar bajnokságok

A magyar szövetség 1947 tavaszán elindította az első, egyelőre egyfordulós magyar bajnokságot, amelyet a Ganz TE és a Columbia SE nyert meg. A válogatott csapatok megkezdték a felkészülését az első nemzetközi megmérettetésre, a májusban sorra kerülő, tiranai Balkán Játékokra.
A kétfordulós magyar bajnokságot 1947 szeptemberében vezették be. 12–12 csapat indult az első osztályban, harmadosztályban pedig annyian voltak, hogy a férfiak mezőnyét három részre kellett osztani.
A bajnokság rendszere piramisszerűen épült fel: az alsóbb osztályok (városi, megyei) felett az NBII, majd az NBI helyezkedett el.
1948-ban már negyvenezren játszották a röplabdát, a pályák száma megközelítette a kétezret. Abban az évben kiírták az Országos Népi Bajnokságot, amelyen több mint 4500 csapat indult.
Egyes adatok szerint 1960-ban már 29 ezer igazolt játékost tartottak nyilván, tömegszervezeti versenyeken pedig 27 ezer ember vett részt. A játék népszerűségének oka többek közt az volt, hogy nem kellett hozzá más, csak egy labda és egy háló…

A férfi és a női válogatott

1947. február 10-én játszotta első, hivatalos hazai mérkőzését a magyar férfi röplabda-válogatott. Ellenfele Csehszlovákia B-csapata volt, amely 3:1-re győzött. (A magyar csapat tagjai: Bizik, Kurimai, Vad, Antalpéter, Zsolt, Prohászka, Spányik, Simon).
Az első nagy, nemzetközi sikert a férfiválogatott érte el 1950-ben, a szófiai Európa-bajnokságon; a Bieliczki István által felkészített csapat bronzérmes lett. A csapat tagjai: Antalpéter Tibor, Benke Attila, Bizik László, Borsovszky Tibor, Havasi Gyula, Hennig Ernő, Imre László, Moss László, Németh Zoltán, Szabó Lőrinc. A remek szereplés ellenére sem a férfi, sem a női csapat nem indult az 1951-es párizsi Európa-bajnokságon.
1951-ben létrehozták a Magyar Népköztársaság Kupát (mai nevén: Magyar Kupa). A győztes csapat indulhatott a Kupagyőztesek Európa Kupájában.
1954-ben hosszú távra megoldódott a két válogatott szakmai vezetése: a női csapatot 1958-ig dr. Moss László, a férfit 1962-ig – a sportág legnagyobb edzőegyéniségének tartott – dr. Abád József irányította. Utóbbi nem csak edzőként dolgozott, hanem létrehozta a sportág szaknyelvét, valamint cikkek sorozatával járult hozzá a röplabdasport fejlesztéséhez.
1958-ban került sor az első nemzetközi női tornára, Magyarországon. Csapatunk megelőzte Jugoszláviát, az NDK-t és Franciaországot. A férfiak ezüstérmet szereztek az 1963-as romániai Európa-bajnokságon, amivel kivívták az olimpiai részvétel jogát.
1964-ben a magyar férfi csapat hatodik helyen végzett a tokiói olimpián (a sportág olimpiai bemutatkozása alkalmával). A csapatot Bodó Gábor, Czafik Béla, Flórián Tibor, Gálos László, Iváncsó Vilmos, Jánosi Ferenc, Kangyerka Antal, Lantos Csaba, Molnár István, Prouza Ottó, Tatár Mihály és Tüske Ferenc alkotta.
1964-ben választották meg először az év magyar röplabdázóit. A nők között Fekete Juditot, a férfiak között Tatár Mihályt érte elsőként a megtiszteltetés. Tatár zsenialitását világszerte elismerték: az 1962-es világbajnokságon a legjobb ütőnek, az 1958-as Európa-bajnokságon a legtechnikásabb játékosnak választották.

Átmeneti hanyatlás, majd újabb nemzetközi sikerek

A sikerek ellenére már az 1960-as évek végén a visszaesés jelei mutatkoztak. A szakosztályok, s vele az igazolt játékosok száma csökkent, szervezeti gondok nehezítették a bajnoki rendszer működését. A vidéki csapatok nem tudtak az élvonalba kerülni, a megyei együttesek száma drasztikusan csökkent, az utánpótlás helyzete megoldatlanná vált.
A női röplabdázók azonban sikeresek voltak. A fejlődés Havasi Gyulának és feleségének, Havasiné Kincsesy Gabriellának tulajdonítható (akit – második férje után – Kotsis Attilánéként ismerünk), aki – egy rövid időszakot kivéve – 1970-től 1985-ig vezette a női válogatottat, sikerről sikerre.
A nagy kiugrást az 1970-ben, Bulgáriában megrendezett világbajnokság jelentette női csapatunk számára, amelyik a negyedik helyen végzett. A válogatottat Bánhegyiné Radó Lúcia, Blaumann-né Schlégl Judit, Bokros Zsuzsa, Énekes Emőke, Gál Mária, Gerhardtné Kiss Judit, Hazsikné Fekete Judit, Juni Györgyné, Nagy Miklósné, Sebők Éva, Siry Emerencia és Torma Ágnes alkotta. A világbajnokságon elért eredménnyel a csapat kvalifikálta magát a két évvel később megrendezett müncheni olimpiára.
1972-ben a női csapat az ötödik helyet szerezte meg az olimpián, s azt követően is folytatódott a diadalmenet: 1975-ben, a belgrádi Európa-bajnokságon ezüstérmes lett; az 1976-os montreali olimpián a negyedik helyen végzett. Előbbi megmérettetésen a csapat: Bánhegyiné Radó Lúcia, Bardi Gyöngyi Biszku Éva, Biszku Zsuzsa, Feketéné Csapó Gabriella, Hubainé Gajdos Ágnes, Királyné Siry Emerencia, Schadekné Eichler Katalin, Schlégl Judit, Schadekné Eichler Katalin, Szalayné Sebők Éva, Szloboda Zsuzsa, Torma Ágnes összeállításban, utóbbi versenyen: Balajczáné Juhász Ágnes, Bánhegyiné Radó Lúcia, Gerevichné Bardi Györgyi, Feketéné Csapó Gabriella, Királyné Siry Emerencia, Kószegi Bernadett, Lengyel Gabriella, Simonné Szalonna Júlia, Szalayné Sebők Éva, Szegediné Énekes Emőke, Torma Ágnes és Törökné Bokros Zsuzsa felállásban képviselte hazánkat.

Még mindig a nők

A magyar női válogatott 1980-ban harmadszor jutott ki az olimpiára, ahol a negyedik helyezést szerezte meg. A korszak legjelentősebb csapata a NIM SE volt. A Nehézipari Minisztérium csapata 1969 és 1981 között csak kétszer engedte át másnak a bajnoki elsőséget, és nemzetközi viszonylatban is sikeres volt. A hetvenes években (beleszámítva az 1980. esztendőt) nyolcszor jutott a legjobb három közé a Bajnokcsapatok Európa Kupájában (BEK), 1973-ban pedig meg is nyerte a tornát!
A nyolcvanas évekre a férfiak – eredményeiket tekintve – messze elmaradtak a nőktől. Utolsó kiemelkedő nemzetközi eredményük az 1977. évi Európa-bajnokságon szerzett negyedik helyezés volt.
Mégis: meg kell említeni Buzek László nevét, aki technikai újítónak számít: ő alkalmazta a világon elsőként a hátsó soros ütést, és – egy japán játékostól ellesve – ő mutatta be első alkalommal Európában a felugrásos nyitást. S ő volt az első magyar – nem labdarúgó – profi sportoló, aki külföldre szerződött, 1982-ben.

Tartós visszaesés

Ahogy kiöregedett az “éremhalmozó” korosztály, úgy tűntek el az eredmények a magyar válogatott neve mellől. A nyolcvanas években kezdődő “ínséges időszak” a kilencvenes években teljesedett ki. Rohamosan csökkent a sportág népszerűsége, egyre kevesebb lett a csapatok, s vele a játékosok száma.
1996-ban felélesztették a Savaria-kupát, de a kezdeményezés önmagában nem volt képes fellendíteni a sportágat. A magyar csapatokban egyre több külföldi profi játékos jelent meg, ám ők sem tudták felvirágoztatni a hazai röplabdasportot.
A vidéki bázisok feltűnése üde színfoltnak számított. Elsőként a Kecskeméti SC férfi csapata törte meg a budapesti hegemóniát: 1983-ban megnyerte a bajnokságot. A női mezőnyben az Eger csapata nyert, 1991-ben. A vidéki csapatok egyre erősebbé váltak, fokozatosan átvették a vezető szerepet; 1991 és 2000 között mindössze háromszor nyerte budapesti klub az első osztályú bajnokságot.
A patinás fővárosi szakosztályok – az Újpest Dózsa, a Budapesti Honvéd, a Vasas és a Csepel – elerőtlenedtek. A sportág nehéz helyzetében – financiális nehézségek közepette – a legjobbak külföldre szerződtek. Így például Kántor Sándor, Mészáros Dömötör, Veres Péter és Nagy Mariann.

Sportdiplomácia

A sportág magyar prominensei közül Holvay Endre már 1947-től tisztséget viselt a FIVB-nél; játékvezetői bizottság élén részt vett különböző reformok kidolgozásában. Herpai László 1994 óta a játékszabály bizottság tagja.
Az Európai Röplabda Szövetségben dr. Prohászka László (1983, 1991 – kupabizottság), Szalay László (1983–1991 – játékvezetői testület) és dr. Kondorosi Ferenc (1987–1993 – jogi bizottság) töltött be fontos funkciót.