A tenisz története

A tenisz ütővel játszott labdasport, amely szabadban és fedett helyen egyaránt játszható. A hálóval elválasztott pálya két oldalán levő egy-egy játékos vagy pár a teniszütővel igyekszik úgy átjuttatni a labdát az ellenfél térfelére, hogy az ne tudja visszaütni.

A JEU DE PAUME

A játék elődjének az ókori római (a neve alapján feltehetően eredetileg görög) trigon nevű labdajátékot tartják. A trigonról részben falfestmények, részben Seneca leírásai alapján tudjuk, hogy hárman játszották, és a játékosok háromszög alakban helyezkedtek el.
A trigon kései utóda a franciák kedvelt labdajátéka, a jeu de paume (a latin palma jelentése: tenyér; ’játék tenyérrel’). A források szerint a 11-12. századig, az észak-francia kolostorok belső udvaraiba nyúlik vissza a játék története, melyben kezdetben nyújtott tenyérrel, puszta kézzel, később vastag kesztyűben ütötték a labdát, és a lényege a játékszernek a másik térfélre való visszaütése volt. A pályát keresztvonással választották ketté. A 15-16. századtól az elválasztást csípőmagasságban kifeszített kötéllel és hálóval oldották meg, és ekkoriban terjedt el az ütők használata is. A labdákat homokkal, salakkal, földdel, sőt olykor fémforgáccsal, idővel inkább állati szőrrel vagy emberi hajjal töltötték fel, és kötözött, majd varrott bőrrel borították, és pergamennel borított rövid nyelű faütővel (battoir) ütötték, amely később fa- vagy csontkeretű, dróttal, majd bélhúrral húrozott, a mai teniszütőhöz hasonló eszközzé fejlődött.
Később a játékteret falakkal vették körül (nyitott labdaház, ún. tripot), ezzel a játékszabályokat is megváltoztatták, majd fedett labdaházakat építettek, hogy függetlenítsék a gyakorlást az időjárás szeszélyeitől. Ahogy maga a sport, ezek az építmények egész Európa uralkodói és nemesi udvaraiban elterjedtek.
A 15. században a társadalom más rétegeiben is népszerű lett a paume. A városi polgárság és a vidéken élő szegényebbek szabad téren játszottak, ezt hívták longue paume-nak, a nemesség saját labdaházaiban a courte paume-ot űzte, ez utóbbi volt a „királyok játéka”. A szabályok és a pályaméretek sokfélesége, a játék népszerűsége, a pénzbeli fogadások elterjedése (feltehetően ez a mintája a mai pontszámolásnak is: a fogadás törvényes maximuma a 14. századtól egy nagy dénár, azaz tizenöt kis ezüst dénár volt) következtében a labdaházi tevékenységeket szakemberek, bírók és edzők szervezték, a felszerelést mesterek készítették. Ez főleg Párizsban volt dokumentálható: 1596-ban kétszázötven fedett pályát tartottak nyilván, és körülbelül hétezer ember munkája volt kapcsolatban a játékkal.
A paume a 13. században Skóciába, majd onnan a 14. században Nagy-Britanniába is eljutott. Helyi elnevezése, a tennis az ófrancia tenez indulatszóból, felszólításból eredhet, melyet a középkori játékosok kiáltottak ellenfelüknek szerva előtt (’vigyázz’, ’fogadd’ értelemben). Londonban található a legrégibb ma is működő teniszcsarnok, amely a VIII. Henrik által építtetett Hampton Court palotaegyüttesben található.
A 14. században Itália is megismerte a sportot. 1555-ben Antonio Scanio A labdajáték eredete című munkájában elsőként írja le szakmai részletességgel a teniszt. 1659-ből való a játék első említése az Egyesült Államokban.
Ugyanakkor Franciaországban 1657-ben már csak száztizennégy csarnok működött. A fogadások és az egységes szabályok hiánya miatt a játékot övező ambivalens érzések, majd a történelem eseményei háttérbe szorították a korábban oly népszerű tevékenységet. 1783-ra a fedett pályák száma tizenháromra csökkent.
Anglia lett a tenisz hazája, bár visszaesés itt is bekövetkezett, mikor a rackets és a squash rackets hódított. Nem sokkal az után, hogy a viktoriánus kor ismét felfedezte a sportot, felbukkant a szabadtéren, füvön játszható lawn tennis, ami fontosság és népszerűség tekintetében megelőzte minden elődjét, és később birtokba vette a tenisz nevet. Ebben nagy szerepe volt az újításoknak is: 1830-tól egyre több helyen használták a fűnyírót, 1839-ben pedig megjelent a felfújható gumilabda, ami már, ellentétben a korábbi szőrrel töltött bőr labdákkal, nem csak szilárd talajon volt képes felpattanni.
A jeu de paume-ot a mai napig játsszák. Ausztráliában, Franciaországban royal, Angliában a 20. század közepétől real tennisnek nevezik, elkülönítendő a lawn tennistől; az Egyesült Államokban court tennis néven él tovább. A sportágak közül a (real) tennisben rendeztek legkorábban világbajnokságot (1740), az 1908-as londoni olimpián pedig „Tennis (jeu de paume)” néven volt versenyszám, melyben az amerikai Jay Gould II győzött (mindeközben a ma teniszként ismert sport is szerepelt a játékok programján „lawn tennis”-ként).

A LAWN-TENNIS

A lawn tennis első fejlesztői és művelői Harry Gem és Augurio Perera voltak, akik 1859-ben, Birminghamben kezdték el sajátos, a rackets és a baszk pelota elemeiből összeállított játékukat gyakorolni az utóbbi úr croquet-pályájának füvén. Az ő nevükhöz fűződik az első teniszklub megalapítása: a rövid életű Leamington Club 1872-ben jött létre. De a széles körű ismertségre még néhány évet várnia kellett az új sportágnak. Talán Walter Clopton Wingfield őrnagy sem gondolta, hogy az a játék, amelynek szabályait (melyek hasonlóak voltak a Gem és Perera által kifejlesztettekhez) 1873 decemberében egy walesi udvarházban a vendégek szórakoztatására bemutatta, száz év múlva a világ egyik legismertebb, legnépszerűbb sportága lesz. De bárhogy is gondolkodott, mindent megtett a sikerért. A következő évben Londonban szabadalmaztatta a játékát, majd az általa összeállított, hálót, madzagot, hálófeszítő oszlopokat, cölöpöket, kalapácsot, ütőket és labdákat tartalmazó készletet forgalmazni kezdte, kitűnő kapcsolatai révén jelentős kezdeti sikerrel. Azzal pedig, hogy megalkotta a szabályokat, megteremtette a tenisz továbbfejlődésének alapjait. Wingfield eredetileg sphairistike (görög; ’levegőben lévő labdával játszás’) névvel illette az új tevékenységet, de azt rövidesen már csak lawn tennisnek (gyeptenisznek) nevezték. Az általa tervezett szabályokat hamarosan megváltoztatták, ő pedig három év múlva lemondott a szabadalomról. 1875. május 24-én a Marylebone Cricket Club kiadta a lawn-tennis első kódexét, melynek javított kiadását 1877-ben az első wimbledoni bajnokság szervezői készítették el – ennek alapvető elemei máig alig változtak.
A fejlődés következő állomása a versenyek kialakulása volt. Előbb csak a szűkebb nemzeti bajnokságok születtek meg, de a növekvő érdeklődés, a sportág térhódítása nyomán kialakult a nemzetközi versengés.
Az 1869-ben megalakult All England Croquet Club kibérelt egy négyhektáros területet Wimbledonban, melyet elegyengettek és füvesítettek. 1875-ben bővítették a szabadidős kínálatot a badmintonnal és a lawn-tennisszel, 1877-től a klub nevébe is bekerült az utóbbi sport. A szabályok kialakulásával és megjelenésével eljött az idő: 1877. július 9-én elkezdődött a versenyek versenye, a wimbledoni bajnokság, amelyet ma már a legjelentősebb tenisztornának tekintenek. Az első felhívás amatőröknek szólt, ami az akkori értelemben a megcélzott társadalmi osztályt, a „gentleman”-eket, nem pedig a hivatásos ellentétét jelentette. A brit Lawn-Tennis Szövetség végül 1888-ban jött létre, és a sportág meghatározó testületévé vált.
A lawn-tennis már 1874-ben átkelt az óceánon. Egy előkelő hölgy, Mary Ewing Outerbridge Bermudáról vitt haza egy Wingfield-féle készletet, és a New York-i Staten Island Cricket Club területén mutatta be és gyakorolta a sportot. 1880-ban megrendezték az első amerikai nemzeti bajnokságot, a következő évben pedig megalakult az Egyesült Államok Nemzeti Lawn-Tennis Szövetsége (United States National Lawn-Tennis Association, 1975 óta United States Tennis Association), és a férfi egyesekkel elindult az Egyesült Államok Nemzeti Bajnoksága, mai nevén a US Open (1974-ig füvön, 1977-ig salakon, majd szintetikus kemény borításon). 1891-ben Párizsban került sor a Racing Club versenyére, a Francia Nemzetközi Bajnokságra (1928-ban a tornát és az annak otthont adó pályát a francia pilótáról, Roland Garrosról nevezték el), ami, bár 1924-ig csak francia klubok versenyzői vehettek részt benne, a tenisz legrangosabb salakpályás versenye lett.
Ausztrália sportági szervezete, mai nevén a Tennis Australia 1904-ben alakult meg. Már 1880-tól rendeztek versenyeket az ausztrál és az új-zélandi teniszezőknek, majd 1905-ben került sor először az akkor még Ausztrálázsiai Bajnokságra, mely a húszas években vált nemzetközileg jelentőssé, és lett Ausztrál (Nyílt) Bajnokság. A változó helyszín után 1972-től Melbourne ad otthon a tornának (mely 1987-ig füves, azóta szintetikus kemény borítású pályán zajlik).

A TENISZ NEMZETKÖZI HÁLÓZATA, AZ OPEN ERA

1913. március elsején Párizsban, tizenöt nemzet részvételével alakult meg a Nemzetközi Tenisz Szövetség (International Lawn-Tennis Federation, 1977-től International Tennis Federation), melynek első elnöke a német Hans Oskar Behrens lett. A közgyűlés többek között kijelentette, hogy a füves pályás világbajnokság rendezésének joga örökre Nagy-Britanniáé, és hogy a tenisz hivatalos nyelve a francia angol fordításban. 1922-ben az ILTF egy bizottság felállításával kizárólagossá tette szabályalkotási jogát. Az 1924-ben nyilvánosságra hozott szabálygyűjteménnyel az ILTF véglegesen a sport első számú szervezete lett. Ugyanekkor megszüntették a „világbajnokság” fogalmának használatát, ellenben ún. Major tornának minősítették az évente rendezett wimbledoni (június-július), francia (május-június), ausztrál (január) és amerikai (augusztus-szeptember) nemzetközi bajnokságot, sorozatukat, amely a legnagyobb presztízzsel bír a sportágban, Grand Slamnek nevezik. A szövetség a második világháború idején Angliába költözött, és azóta is ott van a székhelye. Az ITF-nek 2013-ban 206 tagországa volt, jelenlegi elnöke a posztot 1999 óta betöltő olasz Francesco Ricci Bitti.
Az ITF a Grand Slam-tornák mellett az olimpiák teniszversenyeinek, a kerekesszékes tenisz eseményeinek, valamint a Davis és a Fed Kupáknak a szervezője. 1978 óta a nemzetközi szövetség – az eredeti elképzelést félretéve – az éves teljesítmény alapján világbajnokokat avat.
A Davis Kupa a világ legnagyobb szabású férfi csapatversenye, amelyet Dwight Filley Davis alapított 1900 januárjában. Az első mérkőzést 1900. augusztus 8-10-én Bostonban játszották, s a házigazda amerikaiak 3:0-ra verték a brit csapatot. Később a kupaküzdelmeket az egyre több (napjainkban közel százötven) résztvevő ország miatt több csoportra és földrészek szerinti zónákra osztották. A hölgyek csapatviadala 1963 óta a Fed Kupa (korábban Federation Kupa, az ILTF fennállásának 50. évfordulója alkalmából indították el). A svéd szövetség férficsapatoknak hozta létre 1936-ban a Király Kupát, amely a nyolcvanas évek elejéig népszerű téli európai csapatverseny volt, ám a szaporodó egyéni profi viadalok miatt megszűnt. 1969-től másfél évtizedig rendezték meg az amatőr Európa-bajnokságokat, 1975-től a megalakuló Európai Tenisz Szövetség (ma Tennis Europe) égisze alatt.
A tenisz már az első újkori olimpia műsorán is szerepelt. de az 1924-es játékok után kikerült a versenyszámok közül, köszönhetően a már akkor is éles vitának, amelyben az ILTF és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem tudta összehangolni elképzeléseit az amatőrizmus fogalmáról. Az 1984-es bemutató szereplés után az 1988-as szöuli játékokon került vissza a sportág a programba.
Az amatőrizmus kérdése a hatvanas évek végéig sok vitát gerjesztett. A húszas években rendezték az első bemutató jellegű teniszturnékat, amelyeket a belépőkből származó bevételre alapoztak. Az a versenyző, aki efféle pénzdíjas fellépést vállalt, attól kezdve professzionálisnak számított, és nem indulhatott a nagy amatőr tornákon. A kiemelkedő amatőrök nagy része pályafutása második felében profinak állt, és a negyvenes évekre nyilvánvaló lett, hogy a legnagyobb sztárok a profik között vannak. Ugyanakkor a tenisz egyre jelentősebb népszerűsége növelte a bevételeket, és a tényleges amatőr státusz fenntartása ellentmondásossá vált. 1968-ban a Grand Slam tornák megnyitották a kapukat a profik előtt. Az ún. hivatásos korszak (open era) első major bajnokságára 1968-ban a Roland Garroson került sor. Az igazi áttörésre azonban még négy évet kellett várni; az 1972-es US Openen a játékosok létrehozták az ATP-t, és egy éves versenysorozat kidolgozását tűzték ki célul. Ezt a szövetséggel együttműködve el is érték. A hölgyek szervezete, a WTA 1970-ben jött létre hasonló céllal. A tenisz professzionális sporttá vált, a legjobb teniszezők a játékkal keresett pénzből élnek. Az ATP 1973-ban nyilvánosságra hozta az első teljes, folyamatos világranglistát; az első listavezető a román Ilie Nastase volt. A szigorú nemzetközi versenynaptár lehetővé teszi, hogy a televíziós és reklámjogok értékesítésével a rendezők a legnagyobb profitot hozzák ki a tornák sorozatából.
A férfiak viadalait szervező ATP (Association of Tennis Professionals) és a női tornákat koordináló WTA (Women’s Tennis Association) nagyszabású sorozata átfogja az egész esztendőt. A férfiaknál a kilenc legfőbb (nem Grand Slam) viadal az ATP World Tour Masters 1000 sorozathoz tartozik, melynek csúcseseménye a fedett pályás Mesterek Tornája, ahol az ATP ranglistája alapján legjobb nyolc-nyolc egyéni játékos és páros indulhat. A hölgyek Premier kategóriás tornákon szerepelnek, majd az esztendő végén megmérkőznek a WTA bajnoki címéért. A férfi világranglistán több mint kétezer, a nőkén közel ezerháromszáz aktív versenyző szerepelt 2013-ban.
A nemzetközi versenyévad alakulásának következtében a nagy játékosok egyre erősebb hatással voltak a sportág fejlődésére. A mai értelemben vett korszerű teniszjáték sok szakember szerint az amerikai William Tatem ’Bill’ Tilden színre lépésével vette kezdetét, aki 1920-tól hét éven át vezette a világranglistát, tíz egyéni Grand Slam-győzelmet szerzett, és hétszer volt Davis Kupa-győztes csapat tagja.
A nyílt korszak előtti évtizedek bővelkedtek sztárjátékosokban, akik az uralkodó játékstílusokat is nagyban meghatározták. Ezek a sportolók az amatőr tornák megnyerése után szinte kivétel nélkül profikká váltak. A francia Henri Cochet (amatőr pályafutása 1920 és 1933 között) és Suzanne Lenglen (1914-1926), az amerikai Helen Wills (1922-1938), Don Budge (1932-1938; ő volt az első, akinek sikerült a szűken értelmezett Grand Slam, vagyis a négy Major torna egy naptári évben való megnyerése, ezt 1938-ban vitte véghez), Doris Hart (1947-1955), Maureen Connolly (1951-1955; egyéniben Grand Slam 1953-ban) és Jack Kramer (1937-1947), az angol Fred Perry (1929-1936), az ausztrál Frank Sedgman (1945-1953; Grand Slam párosban 1951-ben Ken McGregorral), Roy Emerson (1953-1968; az egyetlen férfi, aki megnyerte mind a négy csúcstornát egyéniben és párosban is) és Rod Laver (1956-1962; az egyetlen, aki kétszer nyert egyéni Grand Slamet egy naptári évben, 1962-ben és 1969-ben, utóbbi révén az open erában máig egyedülálló a férfiak között) említése csak nagyon szűk válogatás.
A nyílt korszak nagy egyéniségei a teljesség igénye nélkül: Margaret Court (ausztrál, 1960-1977; három éves Grand Slamjéből kettőt vegyes párosban, egyet egyéniben ért el, utóbbit 1970-ben), Martina Navratilova (amerikai, 1975-1994, 1999-2006; női páros Grand Slam 1984-ben Pam Shriverrel), Steffi Graf (német, 1982-1999; 1988-ban egyéni Grand Slam), Martina Hingis (svájci, 1994-; páros Grand Slam 1998-ban), Serena Williams (amerikai, 1995-), Venus Williams (amerikai, 1994-), John Newcombe (ausztrál, 1968-1981), Björn Borg (svéd, 1971-1983), Jimmy Connors (amerikai, 1972-1996), John McEnroe (amerikai, 1978-1992), Ivan Lendl (csehszlovák, amerikai, 1978-1994), Boris Becker (német, 1984-1999), Andre Agassi (amerikai, 1986-), Pete Sampras (1988-2002), Roger Federer (svájci, 1998-), Rafael Nadal (spanyol, 2001-).

A MAGYAR TENISZ TÖRTÉNETE – AZ ELSŐ MAGYAR BAJNOK

Mátyás király 1487-ben esztergomi érsekké nevezte ki Aragóniai Beatrix királyné unokaöccsét, Estei Hippolitot (Ippolito d’Este), kinek apja Ferrara hercege, anyja Beatrix nővére volt. A pápa csak évekkel később egyezett bele a kinevezésbe. Egy levélben anyja, Eleonóra arról tudósítja az ifjút, hogy elküldte neki a kért labdákat és a csont labdaütőket. Ez a paume első ismert magyar említése. A humanista tudós, Johannes Sambucus (Zsámboki János) 1564-től II. Miksa német-római császár orvosa és történetírója volt. Az 1550-es években Párizsban is tanult, ekkor ismerkedett meg a középkori tenisszel. Emblemata című művében (1564) bemutatja a játékot, egyszersmind bűnnek is nevezi, mellyel az ifjúság idejét és pénzét pocsékolja.
Comenius Lórántffy Zsuzsanna és fia, Rákóczi Zsigmond meghívására 1650-től négy éven át Sárospatakon tanított. A cseh–morva pedagógus itt írta meg Orbis sensualium Pictus című művét, melyben a testkultúra nevelésben betöltött szerepéről is értekezett, és említést tett a teniszről mint „nemes játékgyakorlat”-ról, és egy képet is közölt a labdaház bemutatásához.
Széchenyi István sportok iránti figyelmét a tenisz sem kerülte el. A bécsi uraságokkal vívott mérkőzéseiről Wesselényi Miklós báró is megemlékezett, sőt, ő maga is belekóstolt a játékba, utazásaik során még Párizsban is meglátogatták a labdaházakat. Széchenyi későbbi felesége, Seilern Crescence, aki akkoriban Zichy Károly gróf felesége volt, maga is teniszezett, és egy ízben pénzt ajánlott Széchenyinek egy labdaház felépítésére, de a terv nem valósult meg, mert több politikus is leszavazta.
Mindössze néhány évvel az után, hogy Wingfield őrnagy találmánya nyomán hódító útjára indult a lawn-tennis, és elkezdődtek a bajnokságok Wimbledon gyepén, Molnár Lajos Athlétikai gyakorlatok című könyvében (1879) a jeu de paume mellett megemlíti a fiatal sportágat is. 1881-ben pedig Zsigmondy Pál – éveken át Angliában élt hazánkfia – jóvoltából megnyílt az első füves teniszpálya a városligeti Fasorban, a Liedemann-kertben. 1883-ban egy főrangú, a Lóversenytéren (a mai Puskás Ferenc Stadion helyén) sportoló társaság gróf Zichy Rezső vezérletével megalapította a Budapesti Lawn Tennis Clubot. De nem a főváros lett a helyszíne az első versenyeknek. Nyaranta az úri társaság vidéken múlatta az időt, így történt, hogy az első tenisztornát a Stefánia Yacht Egylet rendezte Balatonfüreden, 1887-ben. Három évvel később Széchenyi Béla (István fia) vezetésével elindult az első magyar bajnokság, melyen a főrendező lánya, Alice győzött. A „nyílt”-nak nevezett esemény valójában egy női verseny volt férfi résztvevőkkel, melyen csak a Yacht Club tagjai indulhattak. Az 1892-es bajnokságot maga Stefánia főhercegnő nyerte. Az első valóban nyílt bajnokságra 1894-ben került sor, ezen a korszak legjobbja, Pálffy Paulina győzedelmeskedett, megelőzve hét férfi indulót. A füredi tornák 1898-ig folytatódtak – a később megalakult sportági szövetség visszamenőlegesen az 1894-es versenyt minősítette első hivatalos magyar bajnokságnak, így Pálffy Paulina számít az első magyar bajnoknak. Mindenesetre a magyar volt az egyik legrégibb nemzeti teniszbajnokság (az angol, az egyesült államokbeli, és az új-zélandi után).

AZ ELSŐ BUDAPESTI PÁLYÁKTÓL AZ ORSZÁGOS SZÖVETSÉGIG

Az első nyilvános versenyt a szabadkai Achilles SE rendezte meg 1893. szeptember 16-án Palicson, amelyet a BBTE háziversenye követett októberben, és ugyanebben az évben jelent meg a teniszszabályok magyar kiadása is. Az első budapesti teniszpályák az 1890-es évek elején épültek. A Budapesti (Budai) Torna Egylet 1893-ban három pályát létesített a mai Széna tér helyén (1912-ben már tíz pálya volt itt, a telep 1939-ig működött, az egyesület akkor a Pasaréti útra költözött, 1947-től pedig a Vasas vette át ottani pályáikat); a Magyar Athletikai Club 1892-ben kezdte el margitszigeti telepének kiépítését (1901-től már tíz pályát üzemeltettek 1927-ben pedig teniszstadion épült a szigeten, melyet 1952 és 2000 között az Újpesti Dózsa (UTE) épített újjá és használt); a Budapesti Lawn Tennis Club a Hermina úton talált otthonra 1898-ban, de már 1901-től a Margitszigeten játszottak nyolc salakos pályájukon (a klub az első világháború után jelentősen veszített a szerepéből, a telep később a Budapesti Honvéd használatába került). Emellett vidéken is szaporodni kezdtek a teniszpályák, és klubok létesültek.
1896-ban a magyar tenisztörténet egy sokáig szinte elfeledett eseményére került sor. Az athéni olimpián egy vajdasági szerb fiatalember magyar színekben indult a teniszversenyen. Ő volt ott az egyedüli magyar teniszező, és igazából elsősorban két másik sportágában, a birkózásban és a súlyemelésben számított jó eredményre, de egy sérülés miatt az előbbiben negyedik, utóbbiban pedig hatodik lett. Tapavicza Momcsilló, a Királyi József Műegyetem (ma BME) építészmérnöknek készülő hallgatója egy győzelemmel és egy sorsolással bejutott az elődöntőbe, ahol vereséget szenvedett, de így is történelmi tettet hajtott végre: ő lett a magyar tenisz első és máig egyetlen olimpiai harmadik helyezettje. Bár folytatta sportpályafutását, teniszben nem versenyzett többet, 1904-ben pedig visszatért a Vajdaságba, ahol neves építész vált belőle, emellett Montenegróban közlekedésügyi miniszter is volt.
1899-ben már Budapest adott otthont a magyar bajnokságnak. Bár a lawn-tennis még nem egészen lépett túl a nőies sportként való megítélésén, és a versenyek jórészt társasági események voltak, ahol a divatos öltözék legalább olyan fontos volt, mint a felszerelés, egyre több volt a tehetséges játékos, a három élklub versenyzői nagy csatákat vívtak, a sportág pedig egyre komolyabb szervezettséget igényelt. Kertész János, a későbbi szövetségi titkár, aki 1903-ban Lawn Tennis címmel adott ki könyvet, már akkor hiányolta az országos teniszszervezetet. Ebben az évben került sor az első nem hivatalos nemzetközi tornára a fővárosban; a MAC által szervezett viadalon női egyesben Madarász Margit első lett. Madarász volt az első nemzetközi szintű magyar teniszezőnő, rövid pályafutása (1901-1908) során összesen négyszer nyert a budapesti nemzetközi tornán és kétszer a német bajnokságon, 1908-ban pedig az első magyar női bajnokság egyéni számában végzett az élen.
1905-ben a Magyar Atlétikai Szövetségen belül létrejött a lawn-tennis alosztály. 1907-ben a BLTC nyilvánosságra hozta egy jövőbeni szövetség alapszabály-tervezetét, majd a három vezető egylet összehívta a közgyűlést, melyre április 7-én került sor. Tíz egyesület vett részt az alapításban, de az első rendes közgyűlésen augusztus 12-én már tizenöt klub képviseltette magát. A Magyar Országos Lawn Tennis Szövetség első elnöke Vécsey Miklós báró lett. A szövetség 1942-ben újjáalakult, és ettől kezdve Magyar Tenisz Szövetség (MTSZ) a neve; elnöke 2011-től dr. Szűcs Lajos.

AZ ELSŐ NEMZETKÖZI SIKEREK

Az első világháború előtti években a magyar tenisz nemzetközileg is elismertté vált. A szövetség kapcsolatrendszerének kiépítését az osztrák sportági szervezettel kötött együttműködési megállapodással kezdte 1910-ben, ezt követte 1913-ban az ILTF-be való belépés. Az 1908-as és az 1912-es olimpián három (Lauber Dezső, Tóth Ede, Zsigmondy Jenő), illetve négy (Baráth Leó, Kehrling Béla, Kelemen Aurél, Zsigmondy Jenő) férfi versenyző képviselte hazánkat, bár a nevezettek között többen is szerepeltek (1908-ban Ivánka László, Schmid Ödön, Vitus Károly, Cséry Katalin, Madarász Margit, 1912-ben pedig Paller Gyula, Schmid Ödön, Segner Pál, Tóth Ede – ők végül nem indultak el a tornákon). Zsigmondy Jenő 1908-ban Európa-bajnoki harmadik lett. 1911-ben Ausztria ellen került sor az első válogatott mérkőzésre (szomszédaink 14:1-re győztek). 1914-ben a keménypályás (salakos) világbajnokságon Párizsban Kehrling Béla és Zsigmondy Jenő a férfi párosok versenyében bejutott az elődöntőbe. Eközben egyre színvonalasabb hazai bajnoki küzdelmeket láthatott a közönség; a BLTC-t Madarász Margit utódai, Cséry Katalin és Sarolta, valamint Zsigmondy Jenő és Segner Pál, a MAC-ot Kehrling Béla és Kelemen Aurél képviselte a legeredményesebben.
A világháború következtében a húszas évekig szünetelt a bajnokság. Az ezt követő évtized csillaga Kehrling Béla volt, akinek három háború előtti egyéni bajnoki győzelmét további tizenhárom követte, emellett kétszer is sikerült Wimbledonban a férfi párosok elődöntőjébe jutnia, előbb egy olasz, majd egy holland versenyző partnereként. Kehrling, aki már az 1912-es játékokon is indult, egyike volt a négy magyar férfi teniszezőnek, akik részt vettek az 1924-es párizsi olimpián; ott szerepelt először női versenyzőnk Péteriné Várady Ilona személyében.
A harmincas években Szigeti Ottó és Gábori (Gabrovitz) Emil értek el kiemelkedő eredményeket. 1938-ban párosban elődöntőbe jutottak a Roland Garroson, ezt Gábori egy francia teniszezővel az oldalán megismételte a következő évben, ugyanakkor Szigeti egyéniben vívhatott elődöntőt.

ASBÓTH JÓZSEFTŐL TEMESVÁRI ANDREÁIG

A magyar tenisztörténelmet szinte minden korszakban egy-egy játékos írta. Ritkán fordult elő, hogy egyszerre két nemzetközileg azonos szinten elismert klasszis játékosunk volt. Asbóth József már a harmincas években kiemelkedően játszott, 1938-tól tagja volt a Davis Kupában szereplő magyar csapatnak, 1942-ben pedig elsőnek rangsorolták az európai férfi mezőnyben, de a második világháború miatt sikereit csak harmincéves kora után arathatta. Az 1947-es francia nemzetközi bajnokságon megnyerte a férfi egyes versenyt, ezzel máig ő az egyetlen magyar férfi, aki egyéniben Grand Slam tornán győzött. Ugyanott Körmöczy Zsuzsával a vegyes párosok elődöntőjébe jutott. A következő évben pedig Wimbledonban egyesben a döntőbe kerülésért játszhatott, és a nyolcadik helyen állt az éves világranglistán.
Az ötvenes évek csillaga Körmöczy Zsuzsa volt. A magyar tenisz egyetlen női egyéni Grand Slam bajnoka nyolc éven át az éves világranglista első tíz helyezettje közé jutott, 1958-ban második volt. Páros sikerei után a Roland Garroson négyszer játszhatott elődöntőt, ebből kétszer a döntőbe került, 1958-ban pedig meg is nyerte a tornát. Ugyanabban az évben Wimbledonban is elődöntős volt, majd az első Az év magyar sportolója választás női győztese lett.
Gulyás István közel húsz éven át volt a magyar teniszválogatott vezéregyénisége, a bajnoki címeket illetően csúcstartó a sportág hazai versenyzésében. 1957-ben győzött az első Universiadén, számos nemzetközi tornát nyert meg, 1966-ban döntős, 1967-ben elődöntős volt a Roland Garroson egyesben. 1968-ban pedig a Pierre de Coubertinről elnevezett sportszerűségi díjjal tüntette ki az UNESCO Nemzetközi Fair Play Bizottsága.
A hetvenes években két különleges torna hozott magyar sikereket. Az V. Gusztáv svéd király által 1936-ban elindított Király Kupában a magyar férfiválogatott 1972 és 1980 között négyszer a második, egyszer a harmadik helyen végzett, 1976-ban pedig első lett; a győztes csapat tagjai Baranyi Szabolcs, Szőke Péter és Taróczy Balázs voltak. Az 1969-ben újjáélesztett amatőr Európa-bajnokságokon 1983-ig három arany-, tizenhárom ezüst- és huszonöt bronzérem volt a magyarok mérlege. Baranyi Szabolcs kétszer (1969, 1972), Taróczy Balázs egyszer (1974) diadalmaskodott férfi egyesben. Az 1972-es viadalt Budapesten rendezték.
A következő évtized Taróczy Balázs és Temesvári Andrea sikereinek időszaka volt. Taróczy, akit az open era eddigi legjobb magyar teniszezőjének tartanak, a már említett kontinensbajnoki cím mellett egyéniben tizenhárom nemzetközi tornán győzött, a Roland Garroson 1976-ban és 1981-ben a negyeddöntőbe jutott, 1982-ben tizenkettedik volt a világranglistán. Igazán nagy eredményeit azonban párosban érte el. 1980-ban egy amerikai versenyző oldalán elődöntőt játszott a francia nyílt bajnokságon, aztán a következő évben megtalálta legjobb partnerét, a svájci Heinz Günthardtot, akivel már győzni tudtak a Roland Garroson, 1982 és 1986 között háromszor nyerték meg a férfi páros világbajnokságot (Masters Doubles WCT), és pályafutásuk koronájaként 1985-ben elsők lettek a wimbledoni tornán. Abban az évben Taróczy a páros világranglista harmadik helyére lépett előre. Pályafutása során összesen huszonhat nemzetközi versenyen győzött párosban.
Temesvári Andrea tizenhat évesen tornagyőztes volt az olaszországi Perugiában, két évvel később pedig már hetedik is volt az egyéni világranglistán, összesen hét nemzetközi tornát nyert meg. Párosban 1986-ban tizenharmadikként rangsorolták, tíz tornagyőzelmet aratott, elődöntős volt 1985-ben és 1989-ben a francia, 1990-ben az ausztrál nyílt teniszbajnokságon, 1986-ban pedig az amerikai Martina Navratilovával győzött a Roland Garroson női párosban. 1982-ben és 1983-ban Wimbledonban vegyes párosban jutott be az elődöntőbe.

A KILENCVENES ÉVEKTŐL NAPJAINKIG

A tenisz 1988-ban ismét olimpiai sportág lett, és azóta minden játékon képviselte teniszező hazánkat. Kezdetben a férfiak (Köves Gábor, Markovits László, Noszály Sándor, majd Sávolt Attila) vitték a prímet, de 1996-ban már két hölgy (Csurgó Virág, Temesvári Andrea) is indult az atlantai játékokon, a 2004-es athéni olimpia óta pedig csak női versenyzőink jutottak ki a versenyekre.
A magyar férfiválogatott (Noszály, Markovits, Krocskó József, Nagy Viktor, majd Köves) 1994-ben és 1996-ban a Világcsoport első fordulójában játszhatott a Davis Kupában, a női versenyzők (Mandula Petra, Kuti Kis Rita, Kapros Anikó, Marosi Katalin, Földényi Anna, Gubacsi Zsófia) 2001-2002-ben szerepeltek a Fed Kupa Világcsoportjában. Ezeket a bravúrokat az óta nem sikerült megismételni.
A legutóbbi három jelentős magyar Grand Slam eredmény is hölgyek nevéhez fűződik. Mandula Petra 2003-ban az ausztrál nyílt bajnokságon párosban az elődöntőbe jutott a svájci Emmanuelle Gagliardi oldalán; ugyancsak a négy közé jutás sikerült Szávay Ágnesnek és társának, a cseh Vladimira Uhlírovának 2007-ben, az amerikai nyílt bajnokság női párosainak mezőnyében; 2014-ben pedig Babos Tímea történelmet írt azzal, hogy bejutott a döntőbe a wimbledoni torna női páros versenyében, ahol francia partnerével, Kristina Mladenoviccsal alulmaradtak a világelső olasz kettőssel szemben.
A kilencvenes évek magyar tenisztörténetében meg kell említeni, hogy ekkor aratta legnagyobb sikereit az eddigi legeredményesebb magyar származású teniszező, Szeles Mónika (Monika Seles). Az Újvidéken, magyar családban született hölgy 1988 és 1994 között jugoszláv, 1994 után amerikai színekben versenyzett és ért el fantasztikus győzelmeket. Kilencszer győzött egyesben Grand Slam tornán (1991, 1992, 1993, 1996: Australian Open, 1990, 1991, 1992: French Open, 1991, 1992: US Open), első párizsi tornagyőzelmét tizenhat évesen érte el. 1992-ben mind a négy nagy verseny döntőjébe bejutott, és csak Wimbledonban nem tudott nyerni. 1991 márciusában vezette a női világranglistát. Háromszor végzett az élen a WTA Tour idény végi bajnokságában (1990, 1991, 1992), a 2000-es sydney-i olimpián harmadik lett, az Egyesült Államok csapatával háromszoros Fed Kupa győztes (1996, 1999, 2000). 2007-ben megkapta a magyar állampolgárságot; gyakran jár Magyarországon, bemutatókon a gyerekek körében népszerűsíti a sportágat.
A tenisz nemzetközi vérkeringésébe való bekapcsolódást leginkább a rangos tornák szervezése teszi lehetővé. Magyarországon a nyolcvanas évektől rendeznek különböző szintű versenyeket. Az 1991-ben alapított budapesti Római Teniszakadémia mellett az 1997 óta működő Budaörsi Teniszcentrum, valamint néhány kiemelkedő vidéki teniszlétesítmény is alkalmas jelentősebb tornák fogadására. Az eddigi legrangosabb (ún. International) viadal a WTA Hungarian Grand Prix, amely a Római Teniszakadémián 1996-tól került megrendezésre. A versenynaptárban Wimbledon után következő női, salakos versenyen eddig öt magyar győzelem született: egyesben Szávay Ágnes kétszer (2009, 2010), párosban ugyanő egyszer (2007), Mandula Petra kétszer (2003, 2004) győzött.

A KEREKESSZÉKES TENISZ

A kerekesszékes tenisz „keresztapja” az amerikai Brad Park, aki 1976-ban egy filmfelvételen figyelt fel a tenisz alkalmazására egy deréktól lefelé megbénult sportoló kórházi rehabilitációjában. Rájött, hogy a szabályok egyetlen módosításával a tenisz a kerekesszékes sportolók számára is elérhető lehet. Ez az egyetlen változtatás – a labda kétszer pattanhat le a visszaütés előtt, másodszor akár a pálya vonalain túl is – a mai napig érvényes. Park 1979-ben létrehozta a Kerekeszékes Tenisz Nemzeti Alapítványt (National Foundation of Wheelchair Tennis), és mindent elkövetett, hogy a sportág kinője a terápiás eszköz szerepét, így az nyolcvanas évekre a leggyorsabban fejlődő mozgássérült sport lett. Ma már több mint száz országban játsszák a kerekesszékes teniszt.
1999-ben egy kiegészítés révén lehetővé vált, hogy a kerekesszékesek megmérkőzzenek a teniszezőkkel; e kiegészítés előírja, hogy az ilyen találkozókon az előbbieknél kétszer, utóbbiaknál egyszer pattanhat le a labda. A játékosok között mindössze egy eltérő kategória létezik, ez a Quad, amelybe a három vagy több végtagjuk mozgásában korlátozott sportolók tartoznak – rájuk további szabályok is vonatkoznak.
1988-ban létrejött a Nemzetközi Kerekesszékes Tenisz Szövetség (International Wheelchair Tennis Federation). 1992-ben a sportág bekerült a paralimpiai programba. 1998-ban az IWTF a Nemzetközi Tenisz Szövetség része lett, neve International Wheelchair Tennis Associationre változott. A kétezres években kialakult a professzionális versenynaptár. A világméretű NEC Wheelchair Tennis Tour ma már több mint százhetven versenyből áll, év végi döntői az egyesben és párosban rendezett Wheelchair Tennis Masters. A legrangosabb sorozat a Super Series, azaz az Australian Open, a British Open (Nottingham), a Japan Open (Iizuka) és a US Open (St. Louis) négyese, 2007-ben pedig teljessé vált a Grand Slam (Australian Open, Wimbledon, Roland Garros, US Open). Ezek mellett nagy presztízsű az 1985-től a US Open felvezetőjeként működött, 1992-től már nemzetközi Csapat Világkupa, amely a kerekesszékes teniszben a Davis és a Fed Kupa megfelelője. 2009 óta a modern értelemben vett világranglistán jegyzik a versenyzők teljesítményét.
A magyar kerekesszékes tenisz is már több évtizedes múltra tekinthet vissza. 1989-ben ausztriai rehabilitációja során Navratyil Sándor felfedezte a sportágat, és annak hazai úttörőjévé vált. 1992-ben a Magyar Mozgáskorlátozottak Sportszövetségén belül létrejött a szakág Gorodi László és Szabó Sándor vezetésével. Egy évvel később elrajtolt az első országos bajnokság, a Farkas László, Navratyil Sándor, Serényi Tibor összetételű magyar válogatott pedig részt vett a Csapat Világkupán. 1994-ben a sportolók életre hívták a Return Alapítványt, hogy a sportág anyagi hátterét megteremtsék. Ez a szervezet rendezi nyaranta Budapesten a ITF Future Series tornát, a Return Kupát.
1998-ban a Magyar Tenisz Szövetségen belül megalakult a Kerekesszékes Tenisz Bizottság, amely 2001-ben anyagi támogatásban részesült a sportminisztérium sportágfejlesztési programjának keretében. A szakág 2003 óta teljes jogú tagja az MTSZ-nek.
1996 óta minden paralimpián szerepeltek férfi versenyzőink: Navratyil Sándor 1996-ban, Prohászka Csaba 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban, Farkas László pedig mind az öt alkalommal képviselte hazánkat. A Csapat Világkupán a magyar válogatott eddigi legjobb eredményét 2006-ban érte el, amikor a Világcsoport I. tizedik helyén végzett. A 2013-as hazai ranglistán tizenkét versenyző szerepelt, közülük kiemelkedik Farkas László, a Return Alapítvány képviselője, aki egyesben 2007-ben tizenötödik, párosban 2003-ban tizenhetedik volt a világranglistán.

Advertisements