A torna sportágtörténete

A versenytorna olyan sportág, amelyben a gyakorlatsorokat egyénileg vagy csapatban mutatják be talajon, illetve tornaszerek segítségével. A helyezéseket pontszámok alapján határozzák meg a versenybírók. Jelenlegi szakágai: aerobik, akrobatikus torna, női és férfi versenytorna, gumiasztal, ritmikus gimnasztika, mindenki tornája.

Nemzetközi előzmények

A modern sportmozgalom Angliában bontakozott ki a 19. század első felében, s onnan terjedt el Európa-szerte. A magasabb társadalmi körök nagy hangsúlyt fektettek a testi nevelésre. A Thomas Arnold nevéhez kapcsolódó, az angol kollégiumokban meghonosodó irányzat (arnoldizmus) előnyben részesítette a labdajátékokat (rögby, krikett, futball), valamint az evezést és az atlétikai gyakorlatokat – tehát a szabad téren űzött sportokat. Így a korabeli versenyeken már megfigyelhetjük a mai atlétikai számok előfutárainak megjelenését.
A kontinensen a sport-, illetve tornamozgalom és a testi nevelés más irányultsággal fejlődött. Egyrészt felismerték, hogy a test karbantartásával és egyes gyakorlatok végzésével az emberek jobb fizikai kondíciót érhetnek el, ezáltal eredményesebben tudnak dolgozni és elkerülhetnek bizonyos mozgásszervi betegségeket. Másrészt a hadseregeknek is szükségük volt jó fizikumú férfiakra. Az iskolai tornaórákat részben azzal a céllal kezdeményezték, hogy a katonai kiképzés idejét megrövidíthessék.
A korabeli Európában több irányzat létezett. A német vált az egyik legmarkánsabbá. A német torna atyjának (Turnvater) Friedrich Ludwig Jahnt tartják, aki 1811-ben, Berlinben létrehozta az első nyitott tornacsarnokot. Jahn mozgalmát áthatotta a nacionalizmus, amely arra ösztönözte a fiatalokat, hogy szükség esetén fegyveresen védjék hazájukat. A Turnvater nagy hatással volt Adolf Spiess-re is, aki tornatanár volt Svájcban, s jelentős szerepet vállalt a torna helyi fejlődésében. Svédországban Peer Henrik Ling vívómester dolgozta ki a gyógytorna alapjait. Stockholmban gyógytorna és masszázsintézetet alapított, 1813-ban. A dán tornamozgalom első nagy alakja Nachtegall Ferono volt, aki már 1798-ben létrehozta gimnasztikai intézetét, Koppenhágában. Dániában vezették be először az iskolai testnevelést Európában, 1828-ban.
A mai értelemben vett tornamozgalom gyökerei a XVII. sz. közepéig érnek, hiszen a Sárospatakon élő Comenius úttörő jelentőségű pedagógiai műve, az Orbis pictus már tornajátékok és -terek szükségességéről is szólt.
Számos XVIII. – XIX. századi szerző alkotott olyan műveket, amelyek később meghatározták az iskolai tornaórák anyagát. Közülük is kiemelendő a svájci Johann Heinrich Pestalozzi munkássága, s a német Johann Christoph Friedrich GutsMuths: Gimnastik für die Jugend című írása, ami az egyik első szakmunka. A német Jahnnak tulajdonítják a szertorna kialakítását.
1881-ben megalakult a Nemzetközi Torna Szövetség, s a versenytorna az újkori olimpián, az 1896-ban megrendezett első nyári játékokon mutatkozhatott be a nemzetközi porondon.

A magyar kezdetek, intézményesülés

A reformáció térhódítása után a protestáns, majd a katolikus iskolákban, ezáltal a polgárság körében is elterjedt a testi nevelés. A Mária Terézia által kibocsátott Ratio Educationis (1777) már ajánlotta az iskolai testgyakorlást, a német tornamozgalomról pedig számos, külföldről hazatérő magyar adott hírt. Gyarmathy Sámuel professzor 1797-ben meglátogatta Guts-Muts schnepfenthali iskoláját, majd hazaérve közzétette beszámolóját a látottakról. Nem sokkal később Kovács Mihály is kiadta művét a Guths-Muths iskolában tapasztaltakról.
Hazánkban a torna, mint testgyakorlási forma, az 1810-es években kezdett szélesebb körben elterjedni, főleg a városi polgárságnak köszönhetően. A tornamozgalom elterjedésére nagy hatással voltak az Európában megjelenő tornairányzatok, legfőképpen a német és a svéd modell, amely – az angliai, szabadtéri mozgásformáktól eltérően – a fedett térben (teremben, csarnokban) űzött testgyakorlatokat részesítette előnyben.
1812-ben érkezett Magyarországra a svájci Wilhelm Eggert, aki kezdetben házitanítóként adta tovább ismereteit, majd 1817-ben „nyilvános testgyakoroldát” hozott létre. Kezdeményezése azonban nem lehetett hosszú életű, mert Metternich nem nézte jó szemmel működését. A kancellár attól tartott, hogy az intézmény kiindulópontja lehet egy függetlenségi mozgalomnak.
Az 1826-tól Pesten élő Clair Ignác kezdeményezése azonban rendkívül sikeresnek bizonyult. A francia születésű vívómester 1833-ban nyitotta meg gimnasztikai iskoláját, amelynek célközönsége a vagyonosabb pesti polgárság volt. Iskolája látogatására fiúkat, sőt leányokat is biztatott. A lányok esetében különösen fontosnak tartotta, hogy kialakuljon a megfelelő testtartás. A fiúk keményebb kiképzést kaptak: birkóztak, futottak, másztak, ugráltak és vívtak – tavasztól őszig, mivel az iskola a szabadtéren működött.
1839-től a családi vállalkozás részvénytársaságként működött tovább, az idő haladtával egyre több részvényessel. 1942-ben Clair programcikket írt több magyar és német nyelvű lapba, melyben országos tornamozgalmat hirdetett. Írása hatására nemcsak intézete tanulóinak száma növekedett, hanem a vidéki városokban is sorra alakultak gimnasztikát és tornát művelő szervezetek. 1848-ban és 49-ben pedagógusok szorgalmazták a kötelező iskolai testnevelés bevezetését, kezdeményezésük azonban megfeneklett a bécsi udvar ellenállásán, amely az egyletek működését is akadályozta.
Clair intézete azonban a forradalom és szabadságharc idején is működhetett, s a későbbiekben is nagy népszerűségnek örvendett. A család vállalkozása tovább bővült 1851-ben, amikor a legidősebb fiú, Clair Alajos saját testgyakorló intézetet nyitott Budán. Ismereteit azonban nem gyarapította, ezért intézete nem tudott megfelelni az újabb idők követelményeinek. Clair – felismerve a helyzetet – háttérbe vonult és támogatta Bakody Tivadar és Szontagh Ábrahám kezdeményezését, akik a modern torna elterjesztését tűzték ki célul. Nekik köszönhetően alakulhatott meg 1863-ban a torna – egyben a sport – első magyarországi szervezete, a Nemzeti Torna Egylet (NTE), amely eleinte Pesti Tornaegylet néven működött. /A Clair-féle intézmény és a Pesti Tornaegylet Clair Ignác halála után egyesült, 1867-ben./ Az NTE úttörő szerepét jelzi az is, hogy elsőként mondták ki: szervezetük nyelve a magyar.
Sorra jelentek meg igényes szakmunkák, valamint egymás után alakultak az ország nagyobb városaiban a tornaegyletek: 1866-ban a Nagykanizsai Torna Egylet és a Soproni Torna Egylet, 1867-ben a Debreceni Torna Egylet, 1868-ban a Szombathelyi Torna Egylet, a Nyitra Torna Egylet, a Kassai Torna Egylet és a Sátoraljai Torna Egylet, 1869-ben a Budapesti Budai Torna Egylet (BBTE), 1870-ben pedig a Pécsi Torna Egylet.
Az NTE keretén belül a képzést már tornatanárok irányították, a tanulók pedig a 18 év felettiek köréből kerültek ki. Az intézményes tornatanító képzés hazai megvalósítása is az NTE-nek köszönhető, amely 1870-ben oktatói-nevelői tanfolyamot indított azzal a céllal, hogy felkészült szakembereket biztosítson a tornaegyletek számára. (Az oktatást irányító szervezet, az Országos Testnevelési Tanács, 1909-ben alakult meg.)
1883-tól a torna már havonta megjelenő szaklappal is rendelkezett (Tornaügy). 1933-tól Magyar Torna, 1994-től Új Magyar Torna néven jelent meg a sportág fő orgánuma.

Versenyek, háború

Az ország első szertornaversenyét 1881-ben rendezte meg a Nemzeti Torna Egylet. Az összetett versenyt, mely nyújtó-, korlátgyakorlatból és rúdugrásból állt, Kajlinger Mihály nyerte meg, aki cserkoszorút kapott kiváló teljesítményéért.
A magyar tornasport első, nagyszabású bemutatójára 1885. június 28-án került sor, nagy nyilvánosság előtt. A bemutató ünnepi jellegét fokozta, hogy katonazenekar kíséretében vonult be a tornatérre a háromszázötven felnőtt, valamint a százharminc gyermek tornász. A következő napon hivatalosan megalakult a Magyarországi Tornaegyletek Országos Szövetsége (MOTESZ). Az országos tornaünnepély sporteseménnyé vált; a MOTESZ közgyűlésével egy időben tartották, minden évben. A rendezvény nagy népszerűségnek örvendett, a társadalom mind szélesebb rétegeit nyerte meg a tornának. Az ünnepélyeken nemcsak a mai értelemben vett tornaszámok szerepeltek, hanem pl. kődobás vagy távolugrás is (kezdetben még nem különültek el élesen egymástól a sportágak).
1896-ban magyar tornászok: Kakas Gyula (MTK) és Wein Dezső (BBTE), illetve Iszer Károly, mint delegált versenybíró is részt vett az első újkori olimpián, Athénban. Megelőzően – Kemény Ferenc javaslatára – összeült az Olimpiai Játékokat Előkészítő Bizottság, Berzeviczy Albert elnökletével. A magyar tornászok öltözetét a MOTESZ 1888-as közgyűlésén határozták meg, mely szerint a tornászok egyenruhája sötétkék nadrágból és kabátból, valamint szürke ingből és árvalányhajas pörgekalapból áll.
Az 1906-os, nem hivatalos athéni olimpiát jó eredménnyel zártuk: Erődi Béla ezüstérmet szerzett kötélmászásban, pentatlonban pedig 7. lett és első osztályú minősítést kapott.
A sportág fejlődése azonban megtorpant, amikor a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) 1906-ban megtiltotta tagjainak, hogy elinduljanak a MOTESZ versenyein. Akkoriban kezdődött a MASZ-MOTESZ párharc.
Az első világháború a tornasportban is visszaesést okozott: a tornatermek legtöbbjét katonai célokra vették igénybe, a tornaszerek nagy része tönkrement. Országos bajnokságot 1915 és 1921 között nem is rendeztek. Ráadásul a Nemzetközi Torna Szövetség 1920-ban, a trianoni békeszerződés szellemében törölte a MOTESZ tagságát, s a magyar szervezet újrafelvételi kérelmét évekig elutasította. Kmetykó János és Bábel Rezső testnevelők azonban sokat tettek a sportág újjászervezéséért, a legnagyobb magyar tornaegyesületek ismét nagyszabású dísztornákat rendeztek, a tanárképzésben pedig újabb mérföldkőnek számított a Testnevelési Főiskola megalakulása, amely Klebelsberg Kunó kultuszminiszter közreműködésével és támogatása révén valósulhatott meg, 1925-ben.
Az 1928-as amszterdami olimpián már tornásznők is összemérhették tudásukat. A versenyen női tornászaink is indultak, az összetett csapatversenyben 4. helyezést értek el.
1929-től a MOTESZ Magyar Országos Torna Szövetség néven működött. Céljául tűzte ki a vidéki tornasport fellendítését. 1930-tól már országos ifjúsági tornászbajnokságot is rendeztek, így a fiatalabb korosztályok is magas szinten mérethették meg magukat. 1931-ben pedig már női bajnokot is avattak. A magyar tornasport – a nehéz körülmények ellenére – szép fejlődésnek indult a háború után; a tornászok száma feltűnően megnőtt, a versenyek színvonala folyamatosan emelkedett. Sportolóink méltó ellenfelei voltak külföldi vetélytársaiknak. Így pl. 1930-ban, Luxemburgban Pelle István, aki maximális pontszámmal szerezte meg a világbajnoki címet, nyújtón. A levente mozgalom keretében is rendeztek tornászbajnokságokat.
1931-től a Szövetség minden szerre kiírta a csapatbajnokságot. Újítást jelentett, hogy az egyesületeket osztályokba rangsorolták. A következő év páratlan sikert hozott a magyar tornasport történetében: Pelle István a los angelesi olimpián megszerezte a tornasport első olimpiai aranyérmét.
1934-ben világbajnokságot rendezett hazánk, ami – az előzmények tükrében – komoly sportdiplomáciai sikernek számított. A versenyeket a Beszkárt-pályán rendezték meg. A kiemelkedő sporteseményre már edzőtáborban készülhettek tornászaink. A verseny jelentőségét növeli, hogy női tornászok először vehettek részt világbajnokságon. Női csapatunk rögtön ezüstéremmel mutatkozott be a vb-n. A csapat tagja: Kalocsai-Krammer Margit (NTE) egyéni összetettben szintén ezüstérmet szerzett.
A Magyar Országos Torna Szövetség 1935-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, a tizenharmadik országos tornaünnepély keretében. A budapesti főiskolai világbajnokságon férfi és női csapatunk egyaránt aranyérmes lett.
A berlini olimpia legjobb eredményét a női csapat érte el: bronzérmet szerzett.
A bécsi döntések során visszacsatolt területek tornasportjának megszervezésében a Magyar Országos Torna Szövetség járt el. Új minősítési rendszert fogadtak el: immár nem az egyesületeket, hanem a versenyzőket rangsorolták.

A háború utáni évek

A háború okozta veszteségek, a rengeteg anyagi kár a tornasportot is meghatározta, országszerte. Sok helyütt elölről kellett kezdeni a sportélet. 1945 augusztusában azonban már országos bajnokságot rendeztek.
Az 1948-as londoni olimpián felkészült csapat képviselte Magyarországot – 12 év után vehettek részt magyar sportolók az olimpián! Pataki Ferenc a műszabadgyakorlatban (talaj) arany-, lóugrásban – Mogyorósi-Klencs Jánossal holtversenyben – bronzérmet szerzett, női csapatunk ezüst-, férfi csapatunk ugyancsak bronzérmes lett.
1949-ben a Nemzeti Torna Egyletet – több más, nagy múltú, polgári egylethez hasonlóan – belügyminiszteri rendelet nyomán betiltották. Így a megszüntetett NTE tagjai – akik nem hagytak fel a sporttal – más egyesületben folytatták pályafutásokat (pl.: Budapesti Építők). /A patinás klub csak a rendszerváltás után, egyéni kezdeményezés nyomán alakulhatott újra, 1989-ben./
Az 1952-es helsinki olimpiát kitűnő eredménnyel zárták tornászaink: Korondi Margit felemáskorláton, míg Keleti Ágnes műszabadgyakorlatban lett olimpiai bajnok. Női csapataink is sikeresen szerepeltek: összetett csapatban ezüstérmet, a kéziszercsapat pedig bronzérmet szerzett.
Rómában (1954) kéziszercsapatunk világbajnok lett, női csapatunk bronzérmet szerzett. Keleti Ágnes felemáskorláton győzött, gerendán harmadik helyezést ért el. Az 1956-ban rendezték meg a Testnevelési Főiskolán a művészi torna első hazai versenyét. (Az egyre népszerűbbé váló sportág 1992-ben önállósult: jogilag is elkülönült a ritmikus sportgimnasztika szakág.)
Az 1956-ban megrendezett Melbourne-i olimpián tovább halmozódtak a tornászsikerek: Keleti Ágnes tovább gyarapította érmei számát, miáltal a legeredményesebb: legtöbb olimpiai érmet nyert magyar sportolónőként tarthatjuk számon, mind a mai napig: korláton, műszabadgyakorlatban, gerendán, valamint a kéziszer csapattal is olimpiai bajnok lett. A női csapat összetettben ezüstérmes lett, Tass Olga pedig harmadik helyen végzett lóugrásban. A magyarországi forradalom bukása után – más sportolókhoz hasonlóan – négy tornászunk, köztük Keleti Ágnes és Korondi Margit nem tért haza az olimpiáról.
Az utánpótlás érdekében 1963-ban létrehozták a Központi Sportiskolát, amelynek szakmai irányítója Csányi Rajmund lett. Az Úttörő Szövetség is foglalkozott a tornasporttal, valamint megszervezték az első Úttörő Olimpiát.
A hatvanas évek hazai és világversenyein elsősorban női tornászaink jeleskedtek, közülük is kiemelkedik Ducza Anikó és Makrai Katalin teljesítménye.
Az 1970-es években a tornasport ismét fellendült. A müncheni (1972) olimpián Magyar Zoltán új elemet mutatott be lólengésben: a haránt irányú vándort, amelyet róla neveztek el („Magyar-vándor”). Magyar Zoltán a következő évi, Grenoble-ban megrendezett Eb-n már nem talált legyőzőre a szeren, s 1974-ben, a várnai világbajnokságon is megszerezte az aranyérmet. A bajnokságban ismét újítást láthattunk, ezúttal Sivadó János részéről, aki bemutatta új elemét, a „Sivadó-vándort” (haránt vándor hátrafelé). Tornászaink sikere az 1976-os montreali olimpián tovább folytatódott: a szeren verhetetlen Magyar Zoltán olimpiai bajnok lett, általa 20 év után nyertünk aranyérmet tornában az olimpián! Nagy sikerű tornászunk edzője Vígh László volt.
Az 1979-es esseni Európa-bajnokságon nagy szenzációt keltett Kovács Péter új eleme a nyújtón: a „Kovács-szaltó”, mellyel tornászunk ezüstérmet szerzett a versenyen. A bajnokságban Guczoghy György megszerezte első Európa-bajnoki címét lólengésben, amit még két alkalommal védett meg.
Abban az évben Magyarország sportakrobatika világbajnokságot rendezett Szegeden, amelyen az Amerikai Egyesült Államok versenyzői is részt vettek.
Az 1980-as olimpiai aranyérme megszerzése után Magyar Zoltán visszavonult a versenysporttól, a továbbiakban állatorvosként praktizált. Az elmúlt évtizedekben fontos pozíciókat tölt be a magyar sportvezetésben is.
1983-ban a világbajnokság résztvevői Budapesten mérhették össze tudásukat. A verseny színhelye a tízezer néző befogadására alkalmas, egy évvel korábban átadott Budapest Sportcsarnok volt. A magyar szakemberek használtak először számítógépet az eredményszámításhoz. A nemzetközileg elismert magyar csoportot Keleti József mérnök-versenybíró irányította. A versenyen Guczoghy György ezüstérmet szerzett lólengésben.
Az 1985-ben a MOTESZ centenáriumát ünnepelte a tornászélet. Az évfordulóról a Budapest Sportcsarnokban nemzetközi kiállítással és tornagálával emlékezett meg a Magyar Torna Szövetség.
Az 1987-es rotterdami vb-n Borkai Zsolt – hagyományos sikerszerünkön: lovon – világbajnoki címet nyert. Az 1988-as olimpián Borkai ismét aranyérmet szerzett.
1992-ben kiírták a szerenkénti bajnokságot Magyarországon, hogy azok a versenyzők is összemérhessék tudásukat, akik csupán egy-egy szeren indulnak. Ugyanabban az évben, Párizsban a szerenkénti világbajnokságon Ónodi Henrietta megszerezte első világbajnoki címét, lóugrásban. Az 1992-es Európa-bajnokságot hazánk rendezte a Budapest Sportcsarnokban. Korláton Supola Zoltán aranyérmes lett. A Barcelonában megrendezett olimpia – hosszú idő után – újabb aranyérmet hozott: Ónodi Henrietta megnyerte a lóugrást, amely a magyar tornasport tizenharmadik olimpiai aranyérmét jelentette.
1998-ban egy feltörekvő, új generáció sikerei következtek: a szentpétervári Európa-bajnokságon Varga Adrienn lóugrásban, az atlantai ezüstérmes Csollány Szilveszter pedig – szintén – gyűrűn szerzett aranyérmet. A következő évben a világbajnokságon Csollány Szilveszter ezüstérmes lett, a 2000-ben megrendezett esseni Európa-bajnokságon szintén a dobogó második helyére állhatott fel. A sydneyi olimpián csupán három versenyzőből állt tornászcsapatunk. Ehhez mérten kiemelkedő sikert könyvelhetett el a sportág: Csollány Szilveszter kitűnő gyűrűgyakorlatával olimpiai bajnok lett, Supola Zoltán pedig ─ akinek elhúzódó csuklósérülése évek óta nehezítette felkészüléseit ─ a hatodik helyen végzett, lólengésben.
Férfi versenyzőink sikere tovább folytatódott a Glasgow-ban megrendezett világkupán, ahol Csollány ismét aranyérmes lett, míg Supola éppen csak lemaradt a dobogóról lólengésben, nyújtón pedig a hatodik helyen végzett.
Sportdiplomácia, szervezeti alakulás
Nem csupán a versenyeken, hanem a nemzetközi tornaesemények megszervezésében is egyre több magyar szakember vehetett részt az évek során.
1993-ben az Európai Torna Szövetség kongresszusán megválasztották Balikó Györgyit a Női Technikai Bizottság vezetőjévé, 1995-ben pedig dr. Karácsony István a Nemzetközi Egyetemi és Főiskolai Sportszövetség női és férfi torna sportági elnöke lett. Az új sporttörvény nyomán a megalakuló Magyar Országos Tornász Egyletek Szövetsége lett hivatva koordinálni a Magyar Torna Szövetség, a Magyar Ritmikus Sportgimnasztikai Szövetség, valamint a Magyar Aerobik Szövetség tevékenységét. A tornasport népszerűsítésére és mind szélesebb körben való elterjesztésére a Budapesti Torna Szövetség támogatásával iskolai tornamozgalmat hirdettek (CSIVIT).
1999 decemberében leégett a Budapest Sportcsarnok, számos rangos sport- és kulturális esemény színhelye, ahol a Magyar Torna Szövetség 1983-ban világ-, 1992-ben pedig Európa-bajnokságot rendezett.
2002-ben Debrecenben rendezték a szerenkénti világbajnokságot. Csollány Szilveszter – hazai közönség előtt – győzött, gyűrűn.

Napjaink sikerei

Az ezredforduló után is szép számmal akadtak kiemelkedő teljesítmények a hazai tornasportban. A fiatal Böczögő Dorina több számban is magyar bajnok lett a felsőfokú magyar bajnokságon. Böczögő az összes női tornaszámban nagy sikereket aratott.
Berki Krisztián, a hagyományos magyar szer: a lólengés többszörös ünnepelt magyar bajnoka. A 2012-es londoni olimpiáról aranyéremmel térhetett haza. Kétszeres világbajnok és számos Európa-bajnoki aranyéremmel büszkélkedhet. A sportág legújabb kori történetének legkiemelkedőbb alakja.
A 2013-as év a hazai aerobik sportban is sikeresnek számított: aerostep csapatunk és Hegyi Dóra egyéniben bronzérmet szerzett a franciaországi világbajnokságon, aerodance csapatunk pedig a dobogó második fokára állhatott fel a felnőtt versenyen. Női sportaerobik csoportunk épphogy lemaradt a dobogóról. A juniorok között Bali Dániel egyéniben szerezte meg a második helyet, junior sportaerobik csoportunk a harmadik helyen végzett.

Advertisements