Az úszás Sportágtörténete

Az úszás vízben végzett mozdulatok sorozata a test továbbhaladása érdekében. Az egyik leghatékonyabb és -harmonikusabb mozgásforma, hiszen a legtöbb izomcsoportot egyszerre mozgatja meg, ráadásul fejleszti a kondicionális és koordinációs képességeket, javítja a testtartást.

Az ókori civilizációk

Az úszás az egyik legősibb testmozgás, története egyidős az emberiséggel. Az ókori civilizációk kialakulásával egyre több helyen honosodott meg a fürdőzés kultúrája, vele az úszás. Az i. e. 3. században, a kínai császári flottában szolgálók úszásképzését kötelezővé tették – az újítást a japánok is átvették -; rendszeresekké váltak az úszóversenyek. Az egyiptomiak és az asszírok szintén a hadviselésben vették hasznát az úszásnak – képes ábrázolásaik tanúsága szerint a váltott karú úszásmódot ismerték.
Az úszást a Biblia is többször említi; az Apostolok Cselekedetei 27:43 szerint: „megparancsolá, hogy akik úszni tudnak, először azok szökdössenek a tengerbe és meneküljenek ki a szárazföldre”.
A föníciaiakat az ókor legkiválóbb úszóiként tartották számon, amit Hérodotosz is alátámaszt: “a föníciaiak voltak az elsők, akikről mint jó úszókról lehet megemlékezni”. – Az ókori görögöknél az úszni tudás – az írás-olvasással együtt – az alapműveltség részét képezte, az ifjúság nevelésének alappillére volt. Nélküle senki nem vállalhatott közéleti tevékenységet. Szolón i. e. 594-ben kiadott rendelete minden gyermek számára kötelezővé tette az írás és az úszás elsajátítását. A Louvre-ban látható, ún. Andokidész-váza ábrázolásainak tanúsága szerint már gyakorolták a ma gyorsúszásként ismert úszásnemet. Mégis: az antik olimpiai játékokon nem voltak úszóversenyszámok.
A rómaiaknál ugyancsak a műveltség és a hadviselés szerves részét képezte az úszás – képek, domborművek, mozaikok bizonyítják, hogy nemcsak a mellúszást, hanem az oldal- és gyorsúszást, valamint a hátúszást is ismerték. Az úszásoktatást azért tartották fontosnak már az ókorban is, mert hidak híján, a vizeken való átkelés sokszor halálos kimenetelű volt.

A középkor és a felvilágosodás

A Római Birodalom összeomlását követően a fürdő- és úszókultúra is hanyatlásnak indult. A középkorban – a lovagi eszménynek megfelelően – az úszást a vadászat és lovaglás mellett a harmadik legfőbb erényként tartották számon. Feljegyzések szerint a germánok nemcsak jó katonák, hanem kiváló úszók is voltak. A kereszténység térhódításával háttérbe szorult az úszás, valamint a fürdőzés, amelyet az egyház szemérmetlen cselekedetnek nyilvánított, sőt meg is tiltott, s a vétkeseket súlyosan büntette.
A felvilágosodás időszakában néhány orvos és pedagógus ismét az úszás felé fordította a közfigyelmet. Elsősorban német kezdeményezés hatására – rövid időn belül – számos uszodát építettek, a középiskolákban pedig kötelezővé tették az úszás oktatását.
A vízbe fúlást elkerülendő, Napóleon a kiképzés részévé tette az úszást – a katonáknak ruhában, fegyverrel a kézben kellett elsajátítani a készséget. Hamarosan Európa-szerte megindult az úszás oktatása a hadseregekben. A mellúszás akkori változatát szárazon is oktatták, és vízből mentés alkalmával is gyakorolták. Nicolaus Winmann, nyelvész írta le először az úszás technikai elemeit: „Der Schwimmeroderein Zwiegesprächüber die Schwimmkunst” című szakkönyvében (1538).

Az úszás népszerűsítése

A sport jellegű úszás első, ismert említése 1810. május 3., amikor a neves angol költő, a különc Lord Byron átúszta a Dardanellák tengerszorost. Az 1830-as évektől megnyitották a kincstári tanuszodák kapuit a polgári lakosság számára is, a 19. század második felétől pedig már az ipari és kereskedelmi vállalkozók szemében is jó befektetésnek számított nyitott medencék és fürdők építése. 1869. január 7-én megalakult az első, úszással foglalkozó szervezet, az angol Associated Metropolitan Swimming Class (AMSC), amely rögzítette az úszás versenyszabályait, és megrendezte Anglia első úszóbajnokságát a Temzén, melyet évente megismételnek azóta is. Jelentős esemény volt 1875. augusztus 24-25-én, amikor az angol Matthew Webb kapitány elsőként átúszta a La Manche csatornát Dovertől Calais-ig, mindössze 21 óra 45 perc alatt, végig mellúszásban. Testét vastagon bekente zsírral, hogy a 16 fokos tengervízben a kihűlés ellen védekezzen.

Úszóstílusok és versenyszámok kialakulása

A 19. század végén a mellúszás volt a legelterjedtebb. Már a középkori oktatásnak is ez az úszásnem volt az alapja. Az egyre gyorsabb tempó érdekében újításokkal próbálkoztak. Rájöttek, hogy a karok víz felett történő előre vitele gyorsabb úszást eredményez. Kialakult az oldal-, más néven matrózúszás, melyet a kiemelt fej elfordítása, az egyik kar víz alatt történő előre mozdítása, egyidejűleg a lábak tempónként alkalmazott, nagy kiterjedésű ollózó mozgása jellemzett.
A Kutya-sziget bennszülötteitől eltanult úszásmódot egy angol kalandor, bizonyos John Trudgeon mutatta be Európában, 1870 körül. Hason úszott és mindkét karját a víz felett lendítette előre, amivel a karmunka lényegesen hatásosabb lett. A mai gyorsúszáshoz képest ez a technika még mindig kezdetleges, mivel a mellúszó lábtempót alkalmazta, meredek vízfekvése pedig hátráltatta a gyorsabb előrehaladást.
Az úszásmódok közül később az ún. „magyar stílus” vált a leggyorsabbá. A magyarok elhagyták a haladásban zavaró békatempót, erőteljes karmunkával úsztak, lábaikat pedig csak egyensúlyozásra használták. Ez a technika Gräfl Ödön nevéhez fűződik és az első újkori olimpia kétszeres bajnoka, Hajós Alfréd is így úszott, sőt Halmay Zoltán is ezzel az úszásnemmel aratott két olimpiai győzelmet 1904-ben, St. Louis-ban. A gyorsúszás fejlődésében meghatározó szerepet játszott az ún. krallozó lábmunka elterjedése. A lábtempót az ausztrál C. Healy alkalmazta először: a magyar stílusnak megfelelő kartempóhoz kapcsolta azt.
A gyorsúszás lényegét leginkább az angol név, a „freestyle” szó adja vissza, hiszen az úszásnem lényege, hogy szabadon, kötetlen stílusban használhatja az úszó a kar- és lábtempókat a minél gyorsabb előrejutás érdekében.
Az ausztrál Arthur Cavillnek köszönhetjük a hátúszást, noha a mellúszáshoz hasonlóan mozgott, azaz karjai egyszerre nyúltak hátra, lábai pedig békatempóval mozogtak. Az úszásnemet az amerikai Harry Hebner fejlesztette tovább, 1912-ben; váltott kar- és ollózó lábmunkával nyert olimpiát, 100 méteren.
A legfiatalabb úszásnem a pillangó, amelyet a német Erich Rademacher mellúszás közben talált ki, amikor egy szoros versenyen a célba érkezéskor kiemelkedett a vízből, és szinte ráugrott a falra. A pillangó karmunkáját az amerikai H. Myers tökéletesítette, 1933-ban – de akkor még mellúszó- lábtempót alkalmazott. Csak 1935 körül jelent meg a páros lábú, ún. delfin lábmunka, amit azonban az akkori mellúszó-szabályok nem tettek lehetővé. S mivel a pillangóúszás még nem volt különálló úszásnem, a pillangózók – a „mell-lábbal” és „pillangó-karral” úszók – a mellúszás versenyszámaiban indultak. Csak az 1956-os olimpián vált negyedik, hivatalos úszásnemmé a mai értelemben vett pillangóúszás.
Három francia lap, a Matin, a L’Auto és a Velo szervezésében már 1889-től rendeztek nem hivatalos Európa-bajnokságokat, 1903-tól pedig világbajnokságokat, de a legjelentősebb nemzetközi úszóverseny kétségtelenül az olimpiai; az újkori játékokon kezdetektől fogva szerepel az úszás, mint sportág.
Női versenyzők részére az angolok rendezték meg az első bajnokságot, a legrövidebb versenytávon: 100 yardon, 1901-ben. Az angolok 1901-től, míg az amerikaiak 1916-tól írtak ki női bajnoki úszóversenyt. Az olimpián 1912-ben rendezték az első női számokat: a 100 méteres gyorsúszásban és a 4×100 méteres gyorsváltóban. 1914-től tette kötelezővé a nemzetközi szövetség a startfejest.
Athénban, az 1896-os első, modern olimpián csupán négy férfiszám szerepelt (100, 500 és 1200 méteres gyorsúszás, valamint gyorsúszás matrózoknak). 1900-tól a hátúszás is a program része lett. 1904-től mellúszó-, illetve 4×100 méteres gyorsváltó versenyeket is rendeztek. A pillangóúszás 1953-tól hivatalosan is a negyedik úszásnem, a vegyesúszás pedig 1964-től olimpiai szám.
Az első három olimpián nyílt vízben úsztak a versenyzők, London óta (1908) medencében rendezik a versenyeket. A medencék először 100 méter hosszúak voltak, vizük igen hideg, 16-17 fokos. 1924-ben, a párizsi olimpián volt először 50 méteres versenymedence, s akkor használtak először pályaelválasztó köteleket, amelyek színes parafából készültek. Akkor jelentek meg a medence alján a tájékozódást segítő vonalak is. Ám a rajtnál az úszók még a medence széléről ugrottak a vízbe, rajtköveket 1936-ban, a berlini olimpián használtak először. A korai olimpiákon szerepelt néhány különleges úszószám is: például a 4000 méteres maratoni úszás, a matrózok (tengerészek) számára rendezett, evezős csónakból rajtoló úszás, a víz alatti úszóverseny, a vízi távolugrás (fejessel kellett minél nagyobb távolságra elugrani a vízben), valamint a 200 méteres akadályúszás. Utóbbi versenyszámban két helyen, 50 és 100 méternél egy-egy hordót helyeztek el a pályán, azon kellett a versenyzőknek minél gyorsabban átmászniuk, majd folytatni az úszást.
Összegezve az eddigieket: A gyorsúszás az az úszásnem, amikor szabad stílusban használhatók a láb- és kartempók. Napjainkban legelterjedtebb formája, amikor váltott kartempót és ollózó lábmunkát kombinálnak. A hátúszás lényegében ugyanez, csupán hanyatt fekve. Mellúszáskor a test úgy fekszik fel a vízre, hogy a vállak végig párhuzamosak maradnak a vízfelszínnel. Eközben a karok egyszerre mozognak, a lábak békatempóval segítik az előrehaladást és csak levegővételkor töri meg a kiemelkedő fej a víztükröt. Pillangóúszáskor az egész test hullámzó delfinmozgással halad, miközben a karok párhuzamos mozgással hajtják előre az úszót.
Egyéni vegyesúszás esetén a négy ismert úszásnem követi egymás a következő sorrendben: pillangó-, hát-, mell-, gyorsúszás. Vegyesváltó esetén a négy fős csapat 1-1 úszó teljesíti az egyes úszásnemeket, a sorrend pedig a következő: hát-, mell-, pillangó-, gyorsúszás.

Az úszás történetének kezdete Magyarországon

Hazánkban a török hódoltság idején honosodott meg a fürdőkultúra, amelynek közvetett szerepe volt az úszás elterjedésében. Az úszás népszerűsítésében nagy érdeme volt Széchenyi Istvánnak és Wesselényi Miklósnak, a két népszerű és közismert főnemesnek. Mindketten jó úszók hírében álltak, és amint lehetőségük adódott – elsősorban testgyakorlás céljából – rendszeresen úsztak. Széchenyi a dunai, Wesselényi a balatoni úszásnak volt vezéralakja.
Már 1817-ben működött Pesten szerényebb katonai úszóiskola, amely az evezős csónakházakhoz hasonlóan a Duna vízére telepített építmény volt, láncokkal, horgonyokkal, cölöpökhöz erősített kötelekkel stabilizálva, hogy ellenállni tudjon a folyó sodrásának. A mederfenékig érő háló biztosította a medence jelleget. A polgári úszóiskolákban már zárt kabinok is voltak, mindemellett úszómester és uniformizált őrszolgálat felelt a rendért.
A hazai úszósport fejlődésére a modern olimpiai játékok gyakorolták a legnagyobb hatást: 1896. április elején, az első újkori olimpián Athénban, Hajós Alfréd kétszer is győzött – 100, illetve 1200 méteren. Az 500-as távon csak azért nem indult, mert az közvetlenül a 100 méter után következett, ő pedig erejét az 1200 méteres távra tartalékolta (a versenyeket nyílt vízen, a tengerben rendezték). Igaz, hogy Athénban nem képviseltették magukat Anglia és Ausztrália kiválóságai, Hajós sikerei mégis vitathatatlanok: ő az első magyar olimpiai bajnok. Halmay Zoltán – a 100 méteres gyorsúszás első világcsúcstartója – a következő két olimpia legeredményesebb magyar úszója volt: két győzelemmel, négy második és egy harmadik helyezéssel.1906-ban rendezték meg a nem hivatalos, pánhellén olimpiát, amelyen a Hajós Henrik, Halmay Zoltán, Kiss Géza, Ónody József összeállítású, 4×250 méteres magyar gyorsváltó bizonyult a legjobbnak.

Az intézmények kialakulása

A szervezett úszósport kezdetét 1893-tól számíthatjuk. Az MTK elnöke, Porzsolt Gyula és a MAC ismert úszója, Balogh Hugó kezdeményezésére abban az évben alakult meg a Magyar Úszó Egyesület (MUE), melynek egyedüli célja a magyar úszósport fejlesztése volt. Az egyesület feladatául tűzte ki, hogy évente legalább három úszóversenyt rendez, kirándulásokat szervez, valamint uszodákat épít. A versenyeket eleinte a Lukács fürdő férfiuszodájában rendezték – az akkori szokásoknak megfelelően -, vízi ünnepségek keretében. A MUE kezdeményezésére az olimpia után, 1896. augusztus 16-án, a lágymányosi holt Duna-ágon tartották az első országos bajnokságot három távon (100 yard, 440 yard, 1 mérföld). A 100 yardos távot az a Gräfl Ödön nyerte meg a MUE színeiben, akinek a nevéhez fűződik a „magyar stílus”. Hajós Alfréd mindössze 6 másodperccel maradt le mögötte, ez a vereség azonban arra késztette, hogy 3 év után, még mindig csak 19 évesen befejezze az úszó pályafutását.
A Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) 1902-ben létrehozta úszószakosztályát, és szakbizottságot választott a magyar úszósport irányítására. 1907. május 25-én összegyűltek a magyar klubok úszóegyesületei (BUE, FTC, OTE, MAFC, MTK, MUE, Budafoki SE) és kimondták a Magyar Úszó Szövetség (MUSZ) megalapítását, majd december 12-én, Budapesten megtartották alakuló közgyűlésüket is. A MUSZ a magyar úszó-, vízilabda- és műugrósport kizárólagos gazdája lett, a Magyar Atlétikai Szövetség pedig nem gördített akadályt az önállósulás elé. Az 1907. évi bajnokságot még a MASZ bonyolította le, de a következő évtől már a MUSZ szervezte azt.
A Nemzetközi Úszó Szövetség (Fédération Internationale de Natation Amateur – FINA) angol kezdeményezésre alakult meg, 1908. július 19-én, Londonban. A kilenc alapító tag között volt Magyarország is – hazánk megbízottja, Brüll Alfréd a FINA alelnöke is lett. 1924-ben az európai vezető úszónemzetek képviselői a magyar szövetség alelnöke, dr. Donáth Leó (aki 1927-től a LEN, 1928-tól a FINA főtitkáraként is dolgozott) javaslatára elhatározták, hogy létrehoznak egy központi szervet, melynek legfontosabb feladata az Európa-bajnokságok évenkénti megrendezése (az olimpia éveit kivéve). A kezdeményezés hatására 1927. augusztus 30-án, Bolognában megalakult az Európai Úszószövetség (Ligue Européenne de Natation – LEN).

A vidék felzárkózása és uszodaépítés a két világháború között

Az 1908-as olimpiát követően hanyatlás figyelhető meg; a magyar úszósport nem volt eredményes a nemzetközi versenyeken, és a főváros is kezdte elveszíteni hegemóniáját. Az első világháború által okozott károk még jobban visszavetették úszóinkat – közel egy évtizedes lemaradásba kerültünk –, ráadásul számtalan úszókiválóság veszítette életét a harcokban. Ráadásul az antant-országok bojkottot hirdettek, így az egykori központi hatalmak úszói (magyar, német és osztrák versenyzők) sem indulhattak az antwerpeni olimpián, 1920-ban.
Trianon után több „úszóvárost” és alapító egyesületet elcsatoltak. A kilábalást a vidék felzárkóztatásától remélte a honi úszósport. Így emelkedett ki Eger, Szeged, Jászapáti, Esztergom, Baja, Tata, Orosháza, majd Debrecen, Szolnok, Miskolc, Gyöngyös, Békéscsaba és Székesfehérvár. Lassanként országok közötti versenyekre is sor került: először az olaszokkal és a franciákkal.
Fordulópontot és óriási elismerést jelentett, hogy az első Európa-bajnokság rendezési jogát Budapest kapta. Az 1926. augusztus 18. és 22. között sorra kerülő Eb-re – Hajós Alfréd tervei alapján – elkészült a Császárfürdőben egy új, 50 méteres medence is. A csak férfiak részére rendezett bajnokságon Bárány István – a világon másodikként, Európában elsőként – egy percen belül úszta a 100 métert.
Később még négy alkalommal rendezhetett Magyarország felnőtt kontinensviadalt: Budapesten 1958-ban, 2006-ban és 2010-ben, míg Debrecenben 2007-ben rövidpályás bajnokságot.
A 20. század első évtizedeiben világszerte megkezdték a korszerű versenyuszodák építését, hiszen ahol nem volt lehetőség egész évben a tréningezésre, ott hanyatlásnak indult az úszósport. Ezt felismerve, 1930-ban épült meg Budapesten Európa egyik legszebb, egyben legkorszerűbbnek számító fedett uszodáját, mely szintén Hajós Alfréd építészmérnöki tehetségét dicséri, hiszen ő készítette a Nemzeti Sportuszoda terveit. Ez volt a világ első nézőteres fedett uszodája, amely jelenleg is tervezője nevét viseli.
Az 1930-as évek szerényebb eredményei után a magyar úszósport csakhamar ismét világklasszis úszóval büszkélkedhetett: Csík Ferenc az Európa-bajnoki cím megnyerése után (1934. Magdeburg) olimpiai aranyérmet szerzett 100 méteres gyorsúszásban, a berlini olimpián.

Az „aranykorszak”

A második világháború után az amerikaiak és az ausztrálok mellett az NDK, az NSZK, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Svédország, Franciaország és Hollandia úszói jeleskednek a nagy versenyeken.
Magyarországon a sportot állami irányítás alá vonták. A sikeres hazai és nemzetközi szereplés a politikai rend legitimitásának egyik biztosítékává vált. A nagyobb anyagi ráfordítás és a szakmai háttér megteremtése révén az élsport – így az úszósport is – rövid időn belül újra a világ élvonalába került. A magyar úszók az 1950-es években számos világ- és Európa-csúcsot értek el, és kiválóan szerepeltek a különböző világversenyeken.
Női versenyzőink az 1952-es helsinki olimpián – ötből négy versenyszámban -fölényes győzelmet arattak. A 100 méteres gyorsúszásban Szőke Katalin, 400 méteres gyorsúszásban Gyenge Valéria, a 200 méteres mellúszásban Székely Éva (a távot pillangóúszásban teljesítette, akkoriban a szabályok ezt nem tiltották) egyéni olimpiai bajnok lett. Világcsúccsal nyert 4×100 méteres gyorsváltónk is: Novák Ilona, Temes Judit, Novák Éva, Szőke Katalin összeállításban (az előfutamban Littomeritzky Mária is csapattag volt). 1954-ben, a torinói Európa-bajnokságon nyolc aranyérem mellett hat ezüst- és három bronzérem született. Kiváló női úszóink mellett a férfiak is a világ legjobbjai közé tartoztak, így pl.: Tumpek György, aki ötször javította meg a 100 méteres pillangóúszás világcsúcsát vagy Kettesy Gusztáv, aki a 400 méteres vegyesúszás első világcsúcstartója, továbbá gyorsúszóink: Nyéki Imre, Csordás György és Kádas Géza.
Az ötvenes évek sikerkovácsa Sárosi Imre volt, aki iskolát teremtett a magyar úszósportban. Ösztönösen alkalmazta a korszerű edzésmódszereket, s meghonosította hazánkban a komoly igénybevételt jelentő szárazföldi edzést. A korszak szövetségi kapitánya a kiváló Rajki Béla volt. Világklasszis úszók egész sora került ki a keze alól. Elévülhetetlen érdeme, hogy tudását szakirodalmi közleményekben, könyvekben összegezte és adta át követőinek.
1956 után az „aranykorszak” versenyzőinek egy része elhagyta az országot, mások abbahagyták a versenyzést. A Magyar Úszó Szövetség vezetőinek és a sportág szakembereinek együttes munkája eredményeként mégis megindult a fejlődés, s Budapest másodízben rendezhetett Európa-bajnokságot, 1958-ban.
Noha Katona József 1962-ben, Lipcsében Európa-bajnokságot nyert 1500 méteres gyorsúszásban (ötször úszott Európa-csúcsot), s több kiemelkedő eredmény született (16 egyéni, 3 váltó Európa-csúcs), az igazi siker, a jó olimpiai szereplés elmaradt; három, egymást követő olimpián sem tudtak érmes helyezést elérni a magyarok, noha az erőviszonyok, a tudásszint alapján elvárható lett volna. Abban az időben Sárosi Imre mellett Bakó Jenő volt az úszók szövetségi kapitánya, aki elmélyült szakmai tudással, s nagy elhivatottsággal kutatott és írt a nemzetközi és hazai úszósport történetéről, fejlődéséről.

A Széchy-korszak

Az 1970-es évek legeredményesebb női úszója az olimpiai bajnok Székely Éva lánya, Gyarmati Andrea volt. Pillangó-, hát- és gyorsúszásban egyaránt világklasszis szinten versenyzett. Egyéni versenyszámokban összesen 14 alkalommal volt Európa-csúcstartó, 100 méteres pillangóúszásban világcsúcsot úszott, a müncheni olimpia ezüst- és bronzérmese.
A 70-es évek magyar férfiúszói közül első (és egyben háromszoros) világbajnokunk, Hargitai András és szintén világbajnok Verrasztó Zoltán emelkedtek ki. Az olimpiai arany azonban majd’ 30 évet váratott magára: 1980-ban, Wladár Sándornak sikerült elhódítani a bajnoki címet 200 méteres hátúszásban, Moszkvában.
Mindamellett Hargitai a két vegyesúszó-számban (200 és 400 méter) és 200 méteres pillangóúszásban is Európa legjobbja lett. Világcsúcstartó volt 400 méteres vegyesúszásban, s a számban olimpiai dobogós, 1972-ben. A hátúszás specialistája Verrasztó Zoltán, Európa- és világbajnoki sikerei mellett a moszkvai olimpia ezüstérmese volt. Sokoldalúságára jellemző, hogy a 400 méteres vegyesúszásban világcsúcsot ért el, s a táv olimpiai bronzérmese. Mindkét versenyző edzője a korszak legeredményesebb szakembere, Széchy Tamás volt, aki szüntelenül fejlesztette edzésmódszereit. A tréner a Központi Sport- és Ifjúsági Egyesület (KSI) vízilabda csapatának edzőjeként kezdett, pályafutása csúcsára pedig 1976-ban ért, amikor is az úszóválogatott szövetségi kapitányává választották. Kiváló elméleti felkészültségével, pszichológiai képességével segítette versenyzőit a csúcsra, s a világ egyik legeredményesebb úszóedzője lett. Versenyzői olimpiai, világ- és Európa-bajnokok, illetve csúcstartók voltak, így pl.: Wladár Sándor, Szabó József, Rózsa Norbert, Czene Attila, valamint a négyszeres olimpiai és világbajnok, nyolcszoros Európa-bajnok vegyesúszó: Darnyi Tamás. 1987-ben és 1991-ben Darnyi a világ legjobb úszója volt, s ugyanabban az évben a magyar sport halhatatlanjai közé választottak. Klasszisára jellemző, hogy nyolc éven át mindkét vegyesúszó-számban verhetetlen volt a világversenyeken.
Széchy munkájának méltó követője Kiss László, aki – többek között – Güttler Károlynak és a női úszósport legeredményesebb versenyzőjének, Egerszegi Krisztinának volt a mestere.
Egerszegi óriási meglepetést okozva, mindössze 14 évesen robbant be a nemzetközi élmezőnybe (Szöul, 1988), s az elkövetkező néhány évben a világ női úszósportjának legnagyobb egyénisége lett. Máig az egyetlen magyar női sportoló, aki öt egyéni olimpiai győzelmet szerzett. 200 méteres hátúszásban 17 éven keresztül tartotta a világcsúcsot.
1970-től az atlantai olimpiáig – két világversenyt kivéve – minden nagy nemzetközi versenyen voltak dobogósaink. 1992-ben, a barcelonai olimpián Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás öt aranyérmet nyertek. Darnyi 1993-ban, Egerszegi 1996-ban vonult vissza.
1997-től szintén Kiss László-tanítvány: Kovács Ágnes gyarapította sikereinket. Megnyert minden versenyt a sevillai Európa-bajnokságtól a sydneyi olimpián át a fukuokai világbajnokságig. Csak 2002-ben nem került dobogóra. Atlanta után nagymedencés versenyen csak Batházi István nyert rajta kívül, rövidpályán pedig Szabados Béla. (2001-ben rendezték meg az első rövidpályás magyar bajnokságot Magyarországon.)

Az új évezred

A 2000-es évek férfi úszói közül Gyurta Dániel és Cseh László emelkedik ki. Gyurta, mint kétszeres világ- és Európa-bajnok mellúszó, 2012-ben világ-, olimpiai és Európa-rekorddal a londoni ötkarikás dobogó legtetejére állhatott (200 méteres mellúszás). Cseh napjaink legsikeresebb magyar vegyes- és pillangóúszója, aki a világ legjobbjának tartott Michael Phelps és Ryan Lochte méltó ellenfele, s az európai mezőny kiemelkedő alakja, hosszú évek óta.
Risztov Éva (többszörös Európa-bajnok és háromszoros világbajnoki ezüstérmes) néhány évvel ezelőtt a visszavonulás mellett döntött. A 2012-es londoni olimpián, mint hosszútávúszó tért vissza, s pályafutása csúcsára ért, hiszen aranyéremmel térhetett haza. A női élvonalban Jakabos Zsuzsanna, Verrasztó Evelyn és Mutina Ágnes mellett Hosszú Katinka a legeredményesebb úszónk. Utóbbi ugyan még nem büszkélkedhet olimpiai éremmel, de háromszoros világbajnok, többszörös Európa- és világcsúcstartó, aki az elmúlt két évben sikert sikerre halmozott a világversenyeken.

Paraúszóink sikerei

A paralimpia egyik előképének számító, 1984-ben, New Yorkban megrendezett Fáklya Játékokon paraúszóink 11 arany-, 5 ezüst- és 2 bronzérmet szereztek. A legkiemelkedőbb Dukai Géza és Jeszenszky Attila teljesítménye volt; mindketten 4 aranyérmet nyertek. A paralimpiákról még soha nem tértek haza érem nélkül a magyar úszók, azóta sem. A legkiemelkedőbb versenyzőink közül néhány név: Hoffmann Judit, Stettner Ferenc, Becsey János, Vereczkei Zsolt, Pásztory Dóra.
Az utóbbi években Sors Tamás érte el a legnagyobb sikereket a sportágban. Több dobogós helyezést követően a pekingi után a londoni olimpián is aranyérmet szerzett, utóbbit világcsúccsal nyerte.

Világversenyek Budapesten

2006-ban Budapest, 2010-ben pedig Budapest és Balatonfüred rendezhette az Európa-bajnokságot. Miután 2011-ben Antwerpen – anyagi okok miatt – kénytelen volt visszalépni a rendezéstől, 2012-ben ismét Magyarország kapta meg a lebonyolítás lehetőségét. Az eseményre Debrecenben került sor (a műugró- és műúszóversenyeket Eindhovenben rendezték).
A közelmúltban a FINA Budapestnek ítélte nemcsak a 2017-es junior úszó-világbajnokság rendezési jogát, hanem a 2021-es vizes világbajnokságét is, ami komoly sportdiplomáciai siker és kuriózum egyben, hiszen úszó vb-t még nem rendeztek hazánkban. 2014. február 11-én bemutatták a vb helyszínéül kijelölt uszodakomplexum terveit is.

A szakágak története

1. Hosszútávúszás
A távúszás vagy hosszútávúszás az úszás azon szakága, amelyben a táv több mint 1500 méter, illetve amely legalább egy órán át tart. Rendezhetik uszodában, de leggyakrabban nyíltvízen bonyolítják.
Máig a korábban már említett Wesselényi Miklós nevét viseli a Balatonfüred és Tihany között évente megrendezett, népszerű távúszóverseny. A legendás fizikumú Wesselényi báró 1835. augusztus 19-én úszta át a balatoni öblöt.
A magyar távúszás másik úttörője Szekrényessy Kálmán katonatiszt volt. Ha lehetősége volt rá, állomáshelyein komoly távokat úszott. 1880. augusztus 29-én pedig elsőként úszta át a Balatont Siófok és Füred között, 6 óra 45 perc alatt. (A távot róla nevezték el: Szekrényessy-emlékverseny).
1881. június 10-én rendezték Magyarországon az első hivatalos versenyt a Vác és Budapest (Margit-sziget) közötti 31,5 km távon. Egy hónappal később a Tiszában – 3300 méteren – megrendezték az első női versenyt is. Az első, bajnokinak nyilvánított úszóversenyt a MAC rendezte a Káposztásmegyer és Margitsziget közötti 4000 méteres távon, 1882-ben. Hárman álltak rajthoz, mindannyian mellúszásban versenyeztek. A győzelmet Magyary Kossa Ferenc szerezte meg. 1924. augusztus 17-én az első nő, Irsay Kató is átúszta a Balatont.
Az 1950-es években főleg folyami versenyeket rendeztek a Dunán és a Tiszán, de a Balaton-átúszó, illetve távúszó-bajnokságoknak is nagy rangja volt. Napjainkban igen népszerű, évenkénti tömegsport-eseménynek számít a két legismertebb Balaton-átúszó verseny: a Révfülöp – Boglárlelle (5,2 km – 1982 óta), valamint a Balatonfüred–Tihany (3,6 km) táv. Kedvelt a Velencei-tavi (3 km) és a Szeged–Maty-éri (5,2 km) távverseny is.
A legrangosabb hosszútávúszó-próba: a La Manche csatorna átúszása eddig hat magyar versenyzőnek sikerült. Legutóbb Mányoki Attilának (2013), aki 10 óra 47 perces idővel ért célba. A magyarok teljesítménye azért is rendkívüli, mert a távot a világon mindössze kb. hatszázan teljesítették, kevesebben, mint ahányan a Mount Everestet megmászták.
2000-ben, Sydneyben még csak a triatlon műsorában szerepelt az 1500 méteres nyíltvízi úszás, 2008-ban, Pekingben viszont már önállóan (10 km-es hosszútávúszó-verseny) is megjelent a szakág az ötkarikás játékokon. A „vizes” világbajnokságokon a hagyományos úszószámok mellett a szinkronúszással, a műugrással és a vízilabdával szerepel együtt; a férfiak és a nők egyaránt 5, 10 és 25 km-es távon küzdenek az érmekért. Risztov Éva mellett Berzlanovits Bea és Kovács Rita eredményeit kell kiemelni. Utóbbi a 90-es években világbajnoki ezüstöt, az Európa-bajnokságokon két aranyat, egy ezüstöt és két bronzot gyűjtött, különböző versenyszámokban.
A Magyar Úszó Szövetség Hosszútávúszó Alszövetsége 1996. november 22-én jött létre. 2006 őszén pedig megalakult az önálló szövetség.

2. Műugrás és toronyugrás
A mű- és toronyugrás adott magasságról végzett elugrást, meghatározott mozdulatok bemutatását, majd előírásnak megfelelő vízbe érkezést jelent.
A vízbe ugrás már az ókori egyiptomi kultúrában is létezett, amit régészeti kutatások is alátámasztanak. Az újkori műugrás előzményei a 17. századra tehetőek; angol tengerészek kezdték művelni. A sport mai formájában a 19. század közepén bontakozott ki, amikor az ugrók már inkább a mozdulatokra, az ugrás szépségére és összetettségére figyeltek.1840-ben – a világon először – német tornászok közreműködésével megalakult az első toronyugró-mozgalom.
Az 1880-as években vált külön a mű- és a toronyugrás. Akkor alakult ki a nemzetközileg elfogadott, kisebb módosítások ellenére azóta is alapvetően változatlan szabályzat is. Kezdetben a bírák titokban pontoztak, csak a verseny végén derült ki a sorrend, majd német kezdeményezésre bevezették a nyílt pontozást.
A sportág 1904-ben, St-Louisban szerepelt először az olimpián. Női ugrók 1912-ben versenyezhettek először a játékokon, egyelőre toronyugrásban. 1920-tól már minden versenyszámban indulhattak. Korábban a németeket és a szovjeteket tekintették a legjobb mű- és toronyugróknak, mára az amerikaiak és a kínaiak uralják a nemzetközi mezőnyt. A műugrásnak nincs önálló nemzetközi szövetsége, a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) irányítása alá tartozik.
Magyarországon az első világháború előtt uszodánk is alig volt, ugródeszkánk annál is kevesebb. A Millenáris-pálya uszodájában egy gerendákból összeállított, hordozható állványt használtak, amelyet az ugrók saját testsúlyukkal egyensúlyoztak ki. Első magyar műugróink: Bercsényi Antal és Stobbe Ferenc az 1890-es években mutatkoztak be nemzetközi versenyeken.
Az első, komolyabb igénybevételnek is megfelelő tornyot 1925-ben, a Harmudt Mihály úszómester által rendezett gyűjtésből építették meg, a Császár Uszodában. Az 1926-os Eb-re elkészült a Császárfürdő versenyúszásra alkalmas medencéje, amely már a műugró versenyeknek is helyet adhatott. Vidéken is sorra épültek az 1 és 3 méteres műugróállványok, amelyeket csak nyáron lehetett használni, mivel fedett létesítmény nem volt.
Rajágh László, a MAC versenyzője 1910-ben megnyerte az első férfi műugró-bajnokságot. Az első női műugróbajnok Erdős Vera, a BEAC versenyzője lett, 1930-ban. Az első toronyugró-bajnokságon, 1929-ben Vajda László, az US Triestina versenyzője győzött, míg az első toronyugró-bajnoknő Fonyó Lívia volt, 1936-ban. A magyar műugrók: Hidvégi László és Hódi László először 1936-ban, a berlini olimpián mutatkoztak be. 1938-ban, a londoni Európa-bajnokságon Hidvégi bronzérmet szerzett férfi toronyugrásban.
A magyar műugrósport legendás alakja: Nagy Károlyt számos Eb-érmes és főiskolai világbajnok versenyzőt nevelt, 1930-tól.
Az 1950-es években a budapesti (Kinizsi, Újpesti Dózsa, Lokomotív) és a vidéki (gyulai, debreceni, szolnoki és szegedi) klubokban sok versenyző edzett a későbbi mesteredzők, Balla Béla, Gerlach István és Sauer László irányításával. 1954-ben megjelent Dömény László: A műugró sport oktatása című kézikönyve, amely segítette az edzők munkáját. 1956 nyarára elkészült a BVSC uszoda műugró-létesítménye is. 1958-ban Budapesten rendezték meg a IX. Úszó, Műugró és Vízilabda Európa-bajnokságot. Az Eb-n Újvári László 3 méteres műugrásban bajnok, Márton Jenő toronyugrásban bronzérmes lett. A hatvanas években hanyatlásnak indult a sportág. 1965-ben az FTC és az Újpesti Dózsa, 1970-ben a BVSC műugró-szakosztálya, az 1980-as évek elejére pedig az összes vidéki műugró-szakosztály megszűnt.
1989-ben a műugrósport önállósult. A Magyar Műugró Szövetség ma is a MÚSZ egyik alszövetsége. 1993-tól folyamatosan alakulnak a kis egyesületek, kiemelkedik közülük a Dunay Pál, többszörös magyar műugróbajnok vezette szolnoki klub. Kelemen Ildikó 1997-ben 3 méteren, 2002-ben toronyugrásban ezüstérmes volt. Szinkron toronyugrásban – Hajnal Andrással – szintén második helyen végeztek a berlini Európa-bajnokságon. Az ifjúsági világ- és Európa-bajnok Barta Nóra a 2006-os és a 2010-es budapesti Eb-n 3 méteren bronzérmes volt, 2008-ban pedig 1 méteren ezüstérmet szerzett Eindhovenben.

3. Szinkronúszás
Az úszósport legfiatalabb szakága. A ritmikus fordulatokból, figurákból álló, zenére koreografált gyakorlatsorokat egyénileg, páros vagy nyolcfős csapatokban mutatják be. Vízi balett és műúszás néven is ismert. Az úszás, a balett és a gimnasztika kombinációjának tekinthető, amelyben elengedhetetlen a hajlékonyság, a precizitás, a magas szintű mozgáskultúra és az erő.
Az első komolyabb versenyt, amelyen kizárólag férfiak vehettek részt, 1891-ben, Berlinben rendezték. Az 1900-as évek elejétől azonban már egyértelműen női sportként jegyezték. Az Egyesült Államokban és Kanadában honosodott meg először. Ma az oroszok a legeredményesebb versenyzők.
Szakbizottsága – a FINA keretében – 1956-ban alakult meg. A szinkronúszás 1973-tól szerepel a világ-, 1977-től az Európa-bajnokságokon. 1984-ben bemutató program volt az olimpián, 1988-ban azonban már, mint teljes értékű egyéni, illetve csapatsportág szerepelt az olimpia műsorán. 2000-től párosban és nyolcfős csapatban versenyezhetnek a szinkronúszók.
1990-ben a Magyar Olimpiai Bizottság, a Magyar Testnevelési Egyetem Továbbképző Intézete és a Bajor Úszó Szövetség összefogásával szinkronúszó-oktatói tanfolyamot szerveztek. A szakszövetség 1992-ban alakult meg, s még abban az évben megrendezték az első magyar bajnokságot is. 1993-ban sikerült először kijutni az Európa-bajnokságra, egy évvel később már a világbajnokságra is. A 2000-es olimpián szerepelt először magyar páros: Hámori Zsuzsanna és Marschalkó Petra. Londonban is szurkolhattunk a magyaroknak: Czékus Eszternek és Kiss Szofinak.